Bölcsődal három hangra
Találtam egy kagylót,
lassan szétszedtem,
kitöröltem,
és a jégre tettem.
Ringatózott,
néztem,
kagylók voltak körülötte,
ezernyi kagyló,
és a Hold.
Néztem,
és buborékot láttam.
Elengedtem.
A tó közepe felé úszott a kagyló.
Akkor éreztem meg magamban a nőt –
három nőt egyszerre.
A gyermeket,
aki egykor én voltam,
a nőt,
aki lettem,
és az öregasszonyt,
aki majd én leszek.
Nem így, nem a felszínen,
valahol mélyen éreztem őket,
mintha mindhárom bennem ébredne,
és egyszerre hallanám a hangjukat.
Ne kérdezd, hol.
Három nő vagyok,
keresem magam,
keresem a gondolataim.
A Hold ébredt,
és visszamentem a kagylóért.
Akkor jutott eszembe a Lanton játszó fiú.
Paul Dubois szobra.
Láttam, ahogy a vak nő
vékony ujjaival kitapogatja a fiú fürtjeit,
a fejét, a száját.
Ez volt az egyetlen luxus,
amit megengedett magának.
Úgy szorította magához a szobrot,
mintha élő gyermek volna.
Megtapogatta a lantot,
érezte a húrokat az ujjai alatt.
A pici bronzszobor nem volt különleges,
nem volt kiemelkedően szép,
mégis, amikor Dubois készítette,
megszerette.
Nem tudta megmagyarázni, miért.
Asszonyának készítette.
Szerette. Ezért.
Láttam Dubois feleségét:
tengeri istennő arcának márványfehérségét,
vállára omló fekete haját,
amint elnéz a kert felett,
ahol kormos láng égeti az őszi avart.
Kezében a Lanton játszó fiú,
és a nő énekelni kezdett,
egy gyönyörű bölcsődalt,
mintha mindhárom nő énekelne bennem egyszerre:
a gyermek, aki álmodik,
a nő, aki vágyik,
és az öregasszony, aki emlékezik.
Életre kel a szobor
a vak nő kezében.
Kitapogatja a fiú fejét, a száját,
férje mosolyog.
A hosszú ujjak hangyaként
másznak végig az orron.
Asszonyának haja vállára omlik,
arca márványfehér,
kezében a Lanton játszó.
Elnéz a kert felett,
kormos láng égeti az avart.
Megrázza hollófekete haját,
bölcsődalt énekel.
Megborzongok,
mint medúza a hóban.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-09-17 23:11:21
Utolsó módosítás ideje: 2025-09-17 23:11:21
