NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-11-08 05:55 Összes olvasás: 83168| 850. | [tulajdonos]: "nem-át-henm-végig" | 2023-01-31 15:45 | Akárhányszor fellépek a DOKK-ra (mivel Annuskaként a Hetedíziglenben játékvezető lettem, most sűrűbben, mint máskor), megindítóbbnál megindítóbb Filip Tamás-versekkel találom szembe magam. Most ezzel:
Filip Tamás: Levéltöredék
Petőcz András születésnapjára
Nem emlékszem, hogy kezdődött.
Talán el se kellett kezdődnie: egyszer
csak volt. A vizet fodrozó rezdülésekből,
a levegő gyűrődéseiből valami lett.
És láttuk: a rezgéseknek teste van,
a rémült szürkeség fölé egy híd feszül.
S mert láttuk: mi vagyunk a bizonyíték ---
Hajnal van: gyaloglok rajta, nem át,
hanem végig – mintha párbajra mennék,
pedig nincs nálam se kard, se pisztoly,
még a szavaim is versekbe bugyoláltam.
De mégis: gyönyörű ez a hajnali jelenlét!
Talán a börtönfilmet néző rabokra
gondoltam akkor, a séta külön
ajándék nekik s nekem.
Az ég fölött festett, kazettás mennyezet,
nézem a halványodó csillagképeket,
és a múlt lassú örvényeibe kapaszkodom.
A vers a zárójeleket feltöri,
a gondolatjeleid terelővonalán megyek,
és szembenézek a kettőspontjaiddal.
És nem tudom, álarc mögül van-e mód
vallomásra, lehet-e párbeszéd
két szereplő között? Mondjuk így:
(félre) Értelek, barátom!
S most, hogy ezt kimondtam, annyi
minden jöhetne még: írhatnánk
újrapapírra újraverset, és révülten
néznénk közben egy arcot, mely
kezdetben tünékeny, majd egyre inkább
jelen van, egyre rajzosabb, néznénk és
belevesznénk ebbe a mérhetetlenül
szépséges arcba, és tudnánk,
most születünk.
Kötetben: Jelenlét50 Petőcz András ötvenedik születésnapjára (Bp. 2009)
Kiadó: Spanyolnátha
| |
| 849. | [tulajdonos]: koldus-szegény-királyi-gazdago | 2023-01-26 12:49 | Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Forrás: Liter@) | |
| 848. | [tulajdonos]: koldus-szegény-királyi-gazdago | 2023-01-26 12:49 | Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Forrás: Liter@) | |
| 847. | [tulajdonos]: koldus-szegény-királyi-gazdago | 2023-01-26 12:49 | Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Forrás: Liter@) | |
| 846. | [tulajdonos]: Halmai | 2023-01-25 18:56 | '„Szegény, ki nem tud rólatok, istenek!
[…]
Ti tápláltok csak abban, aki szeret,
örökkön ifjak, gyermeki lelket, és
nem hagyjátok, hogy tévelyegve
gondban a Géniusz elboruljon.”
(...)
Hölderlin verse hübriszt nem karcol: nem istentudásra tör (avagy teológiai ismereteket kér számon), hanem az istenekről nem tudókat, a létezés gyanútlan árváit szánja. Szakrális részvéte érvekkel is szolgál: a „gyermeki lélek” (mely kétségtelenül az evangéliumi lelki szegénység szinonimája) biztosítékát látja az égi kapcsolatban, s a tévelygés, a gond, a ború ellenszereként ajánlja figyelmünkbe a szeretet („aki szeret”) metafizikus távlatait.
(...) horizontális mozdulatok csak menedéket teremthetnek, hazához világnyi otthonosság kell. Isten: lelki-szellemi komfortzónánk; s nincs is más övezet, csak tartományi illúziók.
Hölderlin kortársaihoz hasonlítunk: szorongva alszunk el, és kétségbeesve ébredünk. A galaxisokat mégis egy tény átkódolja, s hajnalra készteti. Idült tavasz takarja el a nyár léptékeit, ettől megzavarodik a bőr gondolkodása. Kiszabadul a fény a belső nappalokból, a nevezetlenek így élik túl a nyelvet.
Nem elég felébredni az éberséghez: a sejteknek külön-külön kell számot tartaniok boldogságra.
„Mert ők, akiktől égi tüzünk való,
adják a szentelt kínt is: az istenek.
Maradjon hát. Mint Föld fiának,
végzetem ez: gyötrődve szeretni.”
(...)
Oximoronban összegződik a strófa tanulsága, mégsem különös ez az állapot: a „gyötrődve szeretni” érzelmi tapasztalása viszonzatlan szerelemben s családi disszonanciában is elérheti az embert.
Ennél ugyanakkor tágasabb a mű látóköre. Kín és égi tűz (lélek? lelkesedés? szenvedély? tettvágy?) polaritásában az emberi kondíció végletekre szerződött természetét ragadja meg, s általában az élet szenvedések és örömök közé kifeszített összetettségét nyugtázza.
Nem is a fölismerés, hanem a fölismeréshez kiépített viszony: a – Simone Weil kedves szavával – beleegyezés méltósága válik itt kulcsmozzanattá.
Belátni és elfogadni helyünket, helyzetünket – mégpedig a hites alázat útján-módján. Nem mutat föl egyéb lehetőséget a szöveg; s szellemtani hagyományok is ez irányú javaslatokat szoktak tenni.
Adomány, mert adták, a jó és a rossz is – mondja a hölderlini logika. S a nyomaték vigaszával illeszt jelzőt a „kín” elé: „szentelt”.
A teodicea problémakörébe torkolltunk. Ahova minden századok gondolkodói betértek már, de kijutni csak keveseknek sikerült.
A vers alanya annyiban előtte jár a múltnak, hogy kísérletet sem tesz a kudarcra.
A „Maradjon hát” beletörődő melankóliáján mégis átragyog valami.
Valaki.
Vers ragyogtatja, hogy jobban lássuk.'
(Részletek Halmai Tamás "Pascal, Hölderlin, Weil -- Kommentárok és kontemplációk" című könyvéből, Napútonline) | |
| 845. | [tulajdonos]: semmi-Halmosi-Tandori | 2023-01-17 18:08 | Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Halmosi Sándor Semmi című verséről
Halmosi Sándor
Semmi
Mindent lefordítani arra az egy szóra.
És élni, egy életen át. Írni, vésni.
Csepegtetni az infúzióba.
A tankönyvírók és a verselemzők számára valójában csak a halott költő a jó költő: ő már nem képes tiltakozni, ha a művét magyarázó személy bakot lő. (Például Arany János nem cáfolhatja meg a halála után keletkezett városi legendát, miszerint ő azt írta egy róla szóló verselemzés margójára, hogy „Gondolta a fene.” Igen, ez egy hamis irodalmi anekdota, a tények elferdítése, tudniillik Arany más kontextusban és más szavakkal reagált.) Most tehát vékony jégre merészkedem, hiszen ezúttal a nagyon is élő, 1971-ben Szatmárnémetiben született, jelenleg Budapesten lakó költő és műfordító, Halmosi Sándor háromsorosát állítom a középpontba.
E miniatűrről a zen buddhista irodalom jutott eszembe, és erős a gyanúm, hogy egy koannal van dolgunk. Halmosi írásművészetétől és gondolatvilágától az ilyesmi aligha áll messze: aki elalvás előtt vietnámi verseket fordít magyarra – márpedig költőnk 2023 januárjában pontosan ezt tette, személyesen tőle tudom –, az biztosan tud egyet s mást a zen költészetről. (Ha bántóan tévednék, a szerző majd az orromra koppint.) A koan – eredeti japán kiejtéssel kóan, kínai megfelelője kung-an – egyfajta abszurd távol-keleti fejtörő: kérdés, történet vagy nyilatkozat, amelynek célja a „nagy kétség” előidézése, az elme csapongásának megállítása és az értelem fejlesztése, folyamatos elmélkedés útján. A hagyomány szerint a tananyaggá szerkesztett koanok megfejtése egyenértékű a megvilágosodással, vagyis a tiszta tudat állapotával, ám ez akár tíz évig is tarthat. A folyamat gyümölcse az irodalmi jártasság, a verstani és retorikai képzettség. Az a kitartó tanítvány, aki az összes elé adott koant megfejtette, jogot szerzett a magányos életre.
A koan a 11. században vált irodalmi műfajjá, formavilága a hiányos-töredékes szövegektől a kerekké formázott történetekig terjed. Egy-egy koan tanulmányozása a középkorban úgy történt, hogy kiválasztottak egyetlen szót, esetleg szókapcsolatot, és arra vonatkozó kérdéseket tettek fel, amelyeket újra és újra ismételtek, újra és újra megválaszoltak. Íme a kapcsolódás Halmosi háromsoros verséhez, amely e szavakkal indul: „Mindent lefordítani arra az egy szóra.” Például a vers címét adó Semmire. Vagy esetleg: mindent lefordítani arra az egy szóra, amelyet a koanból kiragadtak a tanítványok. „És élni, egy életen át” – vagy éveken át, míg csak a tananyag összes koanját meg nem fejtettük? „Írni, vésni” – szavanként. „Csepegtetni az infúzióba” – újra és újra feltenni ugyanazt a kérdést, szavanként-cseppenként összerakni a megfejtést, a tiszta tudatot, a megvilágosodást.
A kortárs magyar irodalomban találni koanokat, például Tandori Dezső 1968-ban megjelent, hamar kultikussá vált Töredék Hamletnek című kötetében. A Koan III. címet viselő csak két sor: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” Úgy vélem, Halmosi Semmi-koanja közeli rokonságban áll Tandori eme kétsorosával. | |
| 844. | [tulajdonos]: hozzávalók | 2023-01-13 18:00 | Weöres Sándor: A MESÉRŐL
A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.
A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.
A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.
A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 843. | vajdics: jav. | 2023-01-11 13:47 | | A-boldogság-szerszámaiból egy betű híján a-bolondság-szerszámai lett a címben. Mondanám, hogy véletlenül. | |
| 842. | [tulajdonos]: a-bolodgság-szerszámai | 2023-01-11 13:45 | „Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatraméltóbb. A többi mind testének meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, ami az emberi kar meghosszabbítása. Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása. (…)
Én húsz éven át az angol irodalom professzora voltam a Buenos Aires-i Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Mindig azt mondtam tanítványaimnak, hogy ne csináljanak bibliográfiát, ne olvassanak kritikákat, olvassák magukat a műveket; lehet, hogy keveset fognak belőlük érteni, de élvezni fogják az olvasást, és mindig hallani fogják valakinek a hangját. Azt mondanám, hogy egy szerzőből a legfontosabb a hanglejtése, egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól. Életem jó részét az irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás; a másik, gyengébb formája az írói alkotás vagy amit alkotásnak nevezünk, amely az olvasmányaink emlékének és felejtésének keveréke.” (Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár)
| |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
