NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-11-19 02:59 Összes olvasás: 84050| 846. | [tulajdonos]: Halmai | 2023-01-25 18:56 | '„Szegény, ki nem tud rólatok, istenek!
[…]
Ti tápláltok csak abban, aki szeret,
örökkön ifjak, gyermeki lelket, és
nem hagyjátok, hogy tévelyegve
gondban a Géniusz elboruljon.”
(...)
Hölderlin verse hübriszt nem karcol: nem istentudásra tör (avagy teológiai ismereteket kér számon), hanem az istenekről nem tudókat, a létezés gyanútlan árváit szánja. Szakrális részvéte érvekkel is szolgál: a „gyermeki lélek” (mely kétségtelenül az evangéliumi lelki szegénység szinonimája) biztosítékát látja az égi kapcsolatban, s a tévelygés, a gond, a ború ellenszereként ajánlja figyelmünkbe a szeretet („aki szeret”) metafizikus távlatait.
(...) horizontális mozdulatok csak menedéket teremthetnek, hazához világnyi otthonosság kell. Isten: lelki-szellemi komfortzónánk; s nincs is más övezet, csak tartományi illúziók.
Hölderlin kortársaihoz hasonlítunk: szorongva alszunk el, és kétségbeesve ébredünk. A galaxisokat mégis egy tény átkódolja, s hajnalra készteti. Idült tavasz takarja el a nyár léptékeit, ettől megzavarodik a bőr gondolkodása. Kiszabadul a fény a belső nappalokból, a nevezetlenek így élik túl a nyelvet.
Nem elég felébredni az éberséghez: a sejteknek külön-külön kell számot tartaniok boldogságra.
„Mert ők, akiktől égi tüzünk való,
adják a szentelt kínt is: az istenek.
Maradjon hát. Mint Föld fiának,
végzetem ez: gyötrődve szeretni.”
(...)
Oximoronban összegződik a strófa tanulsága, mégsem különös ez az állapot: a „gyötrődve szeretni” érzelmi tapasztalása viszonzatlan szerelemben s családi disszonanciában is elérheti az embert.
Ennél ugyanakkor tágasabb a mű látóköre. Kín és égi tűz (lélek? lelkesedés? szenvedély? tettvágy?) polaritásában az emberi kondíció végletekre szerződött természetét ragadja meg, s általában az élet szenvedések és örömök közé kifeszített összetettségét nyugtázza.
Nem is a fölismerés, hanem a fölismeréshez kiépített viszony: a – Simone Weil kedves szavával – beleegyezés méltósága válik itt kulcsmozzanattá.
Belátni és elfogadni helyünket, helyzetünket – mégpedig a hites alázat útján-módján. Nem mutat föl egyéb lehetőséget a szöveg; s szellemtani hagyományok is ez irányú javaslatokat szoktak tenni.
Adomány, mert adták, a jó és a rossz is – mondja a hölderlini logika. S a nyomaték vigaszával illeszt jelzőt a „kín” elé: „szentelt”.
A teodicea problémakörébe torkolltunk. Ahova minden századok gondolkodói betértek már, de kijutni csak keveseknek sikerült.
A vers alanya annyiban előtte jár a múltnak, hogy kísérletet sem tesz a kudarcra.
A „Maradjon hát” beletörődő melankóliáján mégis átragyog valami.
Valaki.
Vers ragyogtatja, hogy jobban lássuk.'
(Részletek Halmai Tamás "Pascal, Hölderlin, Weil -- Kommentárok és kontemplációk" című könyvéből, Napútonline) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
