NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-17 08:32 Összes olvasás: 92507| 53. | [tulajdonos]: kédelmes a megosztásra | 2018-07-05 13:50 | „And I believe in God,/ And I believe that God,/ believes in Claude,/ That’s me, that’s me.”
„Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra…” -- hacsak eddig tartana Isten igéje, és ha Jézus, amikor az írástudók faggatják (naná, hogy sarokba akarják szorítani), a fenti bibliai idézettel válaszolna, ami ugyan tőle származik, de szerencsére vagy sajnos, a Bibliát nem ő írja, vagy talán mégis, Ő fogja a tanítványok kezét, de mindegyikét egy kicsit másként, nem értek a teológiához, majd megkérdezem Maját, ő erről kicsit többet tud; legyek késedelmes a szólásra, ha eddig tartana Isten igéje, most nagy bajban lennék, azonnal rám lehetne fogni, hogy nem vagyok igazi keresztény, mint ahogyan nem is vagyok, állandóan betévedek a széles útról a sűrűbe; nem tudom, miért vonzanak annyira a vaddisznócsapások, talán nem vágyom eléggé a mennyek országába, pedig, ha Borgesnek hinni lehet, a mennyek országa egy könyvtár, és akkor jó lenne mégis oda jutni, az örökkévalóságban tudnék eleget olvasni; nem vagyok igazi keresztény, bár Krisztust nagyra tartom, eszembe se jutna az angyalok nyelvén szólni, de naponta legalább egy hegyet el kell hordanom, nem tehetek róla, így neveltek paraszt elődeim, és vonz, nagyon vonz a zengő érc meg a pengő cimbalom. Ja, és a tükör.
| |
| 52. | [tulajdonos]: tükör által homályosan | 2018-07-05 13:43 | „And I believe in God, And I believe that God, believes in Claude, That’s me, that’s me.”
„Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra…” Hacsak eddig tartana Isten igéje, és ha Jézus, amikor az írástudók faggatják (naná, hogy sarokba akarják szorítani), a fenti bibliai idézettel válaszolna, ami ugyan tőle származik, de szerencsére vagy sajnos, a Bibliát nem ő írja, vagy talán mégis, Ő fogja a tanítványok kezét, de mindegyikét egy kicsit másként, nem értek a teológiához, majd megkérdezem Maját, ő erről kicsit többet tud, mint én. Legyek késedelmes a szólásra, ha eddig szólna Isten igéje, most nagy baj bajban lennék, azonnal rám lehetne fogni, hogy nem vagyok igazi keresztény, mint ahogyan nem is vagyok, állandóan betévedek a széles útról a sűrűbe; nem tudom, miért vonzanak annyira a vaddisznócsapások, talán nem vágyom eléggé a mennyek országába, pedig, ha Borgesnek hinni lehet, a mennyország egy könyvtár, és akkor jó lenen mégis oda jutni, az örökkévalóságban lenne időm eleget olvasni. Nem vagyok igazi keresztény, bár Krisztust nagyra tartom, eszembe se jut az angyalok nyelvén szólni, de naponta legalább egy hegyet el hordanom, nem tehetek róla, így neveltek paraszt elődeim, és vonz, nagyon vonz a zengő érc, a pengő cimbalom. Ja, és a tükör.
| |
| 51. | [tulajdonos]: jambo | 2018-07-05 12:22 | Timothy, az ugandai tanítványom nem csinálta végig a tanfolyamot. Sokat hiányzott; amikor mégis eljött, már nem tudta felvenni a tempót. Pedig sokat segítettem neki, a páros feladatoknál mindig én voltam a párja, hogy ne másnak kelljen vele kínlódnia. És készültem belőle, igazi stréberséggel. Napokig Ugandáról olvastam; amikor megjelent az órámon, még azt sem tudtam pontosan, hol van Uganda, Afrikának melyik részén. Az órán is arra törekedtem, hogy legalább alapszinten fogalma legyen mindenkinek arról, hogy mi fán terem Uganda. Az ugandai fákon egyébként gorillák teremnek. a városokban meg véreskezű diktátorok, kormánykatonák és terroristavezérek, olyan szerény elnevezésű csapatok élén, mint „Az Úr Ellenállási Hadserege”. (LRA: Lord Resistence Army).
La capital de Uganda es Kampala. Los idiomas oficiales son el suajili y el inglés. Uganda hivatalos nyelve a szuahéli és az angol, de az ország beljesében kb. 40 különböző nyelvet beszélnek, a leggyakoribb a luganda nyelv, amit gandaként is emlegetnek. Uganda jelentése: a „gandák országa”. Timothy kedvenc kajája, la comida favorita de Timothy, a banánlevélben párolt krumpli -- ez nem igaz, mást mondott, de nem tudtam megjegyezni, pedig felírtam, de a fecni elveszett.
Még szuhéliül is elkezdtem tanulni. A szuahéli először nagyon viccesnek tűnik a mássalhangzó-torlódások miatt, a kutyát például úgy mondják, hogy „wmba”, nyilván hangutánzó elnevezés; az is nagyon szórakozató például, hogy a „nem”-et, ami az összes általam eddig ismert nyelven rövid, egyszótagú szó, szuahéliül képesek három szótaggal mondani: „hapana”. Elég sokat hallgatván azonban, mint minden idegen nyelvnél, előbb-utóbb rájön az ember, hogy a szuahéli sem viccesebb egy cseppet sem a magyarnál.
TUTAONANA!
| |
| 50. | [tulajdonos]: android | 2018-07-04 15:51 | A nagyobbik fiam megnézetett velem egy filmsorozatot, a West World első évadját. Igazából nem ő nézette meg velem, hanem az egyik barátnőm, Maja. Nála aludtam valamelyik próba után, kávéztunk, beszélgettünk, főztünk, jobban mondva ő főzött, én meg leszedtem a kertben az összes zöldborsóját; nem volt kis munka, sokat kellett hajlongani, de kértem tőle egy fürdőruhát, abban dolgoztam, így egy füst alatt megvolt az ez évi, első igazi D-vitamin-kúrám is (a téli depresszió ellen időben el kell kezdeni gyűjteni a testünkben a napsugarakat – ezt a gyerekeim ciprusi orvosa, Nazim Tam mondta egyszer tört magyarsággal. Utána fogok nézni milyen nyelvet beszélnek Cipruson, biztosan görögöt. Nazim nem néz ki görögnek, inkább muszlim külseje van. Ciprus déli részén a hivatalos nyelv a görög, a többség itt görög ciprióta, az északi, törökök által lakott részen a hivatalos nyelv a török – utánanéztem. Mezítláb álltam a felbolygatott földön zöldborsószedés közben, egy rigó ott ugrált a lábamnál, egyszer bele is csípett a kislábujjamba, biztosan azt hitte, kukacot talált. Talált is valószínűleg, csak túl közel a lábamhoz. Meglepett a gátlástalansága. Először azt hittem, rám kíváncsi, és barátkozni akar velem, elmondhattam volna, mint Szilágyi Domokos a Kényszerleszállás-ban, hogy van egy jó barátom, rigó (Sz. D.-nél „vízirigó”) az illető megtanított, hogyan kell hajlongani („rohangálni”) a veteményes ágyban („az árban), kicsipegetni mohos karók („kövek”) alól a mindennapit. De a madaraknak is van eszük, ahol kaja van, oda mennek. Érdekli is őket a barátság. Na, szóval, leszedtem a borsót, egy része azonnal bele is került az aznapi levesbe, ami isteni volt, utoljára a Mamánál ettem ilyen borsólevest, sárgarépával, csipetkével, petrezselyemlevéllel. Igen, mondta Maja, én csupa olyat tudni főzök, amilyeneket a nagymamák szoktak. Bírom, hogy Maja, ilyen öntudatos, nem mindig az. Ebéd közben is beszélgettünk, ahogy szoktunk, pasikról, könyvekről, filmekről. Így került szóba a West World. Nincs kedved megnézni az első részt, kérdezte Maja, csak hogy lásd, milyen.
Folyt. köv.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 49. | Vajdics Anikó: gracias | 2018-07-04 13:17 | Regreso -- Pablo Neruda
Hostiles cordilleras,
cielo duro,
extranjeros, ésta es,
ésta es mi patria,
aquí nací y aquí viven mis sueños.
El barco se desliza
por el azul, por todos los azules,
la costa es la más larga
línea de soledad del universo,
pasan y pasan las arenas blancas,
suben y bajan los montes desnudos,
y corre junto al mar la tierra sola,
dormida o muerta en paz ferruginosa.
Cuando cayeron las vegetaciones
y el dulce verde abandonó estas tierras
el sol las calcinó desde su altura,
la sal las abrasó desde sus piedras.
Desde entonces se desenterraron
las antiguas estrellas minerales:
allí yacen los huesos de la tierra,
compacto como piedra es el silencio.
Perdonad, extranjeros,
perdonad la medida desolada
de nuestra soledad,
y lo que damos en la lejanía.
Sin embargo,
aquí están las raíces de mi sueño,
ésta es la dura luz que amamos,
y de algún modo, con distante orgullo,
como en los minerales de la noche,
vive el honor en esta larga arena. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 48. | Vajdics Anikó: simítások | [tulajdonos]: elkóborlás | 2018-07-04 13:09 | ELKÓBORLÁS
Van egy pszichátriai betegség, elkóborlás a neve, orvosi nyelven „disszociatív fuga”. Az elkóborlásban szenvedők az addigi életükről elfelejtkezve, váratlanul elutaznak otthonról valahová máshová, és teljesen új identitást fejlesztenek ki maguknak; olyan személyiségjegyeket vesznek fel, amilyenek korábban soha nem voltak jellemzőek rájuk. Ez az állapot hónapokig is eltarthat, a betegnek minden kapcsolata megszakad a normál életével, ugyanakkor rendezett és adekvát módon tud viselkedni, gondoskodni önmagáról. Van, aki csak viszonylag rövid időre felejtkezik el az addigi életéről, de az alatt az idő alatt idegen helyeken bolyong, s amikor magához tér, nem érti, mi történt vele, hogyan került oda.
Pár éve lektoráltam egy Sierra Leonéban játszódó regényt (Aminatta Forma: The Memory of Love), abban szerepel egy ilyen elkóborló asszony, aki poszttraumás stressz-szindrómában (PTSD) szenved, a neve Agnes. Agnes végignézi, ahogyan tizenéves, bedrogozott katonák kiirtják a családját. A polgárháború után békében élhetne, de ő rendszeresen elkóborol otthonról, idegen városokban tér magához; sosem tudja, hogyan került oda.
Mostanában gyakran eszembe jut Agnes. Olyan sokszor tévedek el, ha új helyre kell mennem, de még a bejárt útvonalakon is úgy el tudok bizonytalanodni, hogy az már beteges. Képtelen vagyok belőni az irányokat, ha döntenem kell, tutira az ellenkező utat választom, mint amerre mennem kellene. Elég egy kis letérő a „széles” útról, és máris labirintusban érzem magam, ismeretlen utcákon kóválygok, vergődöm, mint a pók hálójába került légy.
Nincs mese, ez terápiát igényel. És mint minden betegséget, érdemes ezt is úgy kezelni, én legalábbis úgy szeretném, mint a kutyaharapást szokták a szőrivel: direkt bolyongok.
A házunk melletti erdőt már egészen jól bejártam. Naponta futok vagy sétálok, a megszokott terepen csukott szemmel is eligazodom. A méhekről olvastam valahol, de lehet, hogy a madarakról, hogy a már bejárt terület határait koncentrikus körökkel tolják egyre kijjebb. Én is valami ilyesmit csinálok. Az eltévedést is bevállalva le-letérek a már jól ismert útvonalakról, az erdőről alkotott mentális térképem így felel meg egyre inkább a valódinak.
Egy ideje a Város van soron. Ha valahova mennem kell, inkább hamarabb elindulok, csak, hogy az út egy részét gyalog tehessem meg. Közben figyelem az utcatáblákat, a nevezetes pontokat, vagy a nem nevezetes, de számomra érdekességgel bíró helyeket. Tegnap például, a Csillagszálló nyári lapszám-bemutatójáról hazafelé jövet, leültem beszélgetni egy kolduló nő mellé a Corvin Plaza oldalában, a Pál utcai fiúk szobrához közel. Na, azt a helyet nem fogom elfelejteni soha. Volt ott két iskola is, a „Práter” és a „Szent Benedek” (ennek már itthon néztem utána).
Nem várok magamtól túl sokat. Egyetlen új helyet csak kell megjegyeznem minden alkalommal valamelyik budapesti utcában. A mai…, khmm, a mait is tudtam sokáig, kb. a 22-es busz Széll Kálmán téri megállójáig, odáig biztosan, mert emlékszem, hogy még mondogattam is magamban…, a csudába, elfelejtettem. Csakazértis kikeresem a Google-ról: Fekete Sas utca, Egészségügyi Szakrendelő -- ez volt, fene egye meg, az egyetlen mai feladat.
Az emberek mászkáló fák.
Köztük sem vagyok elveszettebb,
mint az erdőben.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 47. | Duma György: Elveszettség | [tulajdonos]: elkóborlás | 2018-07-04 12:42 | Kedves Anikó, ez a Neruda vers jutott eszembe a szövegéről:
-VISSZATÉREK
Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő,
akkor, ha már nem élek,
itt keress, itt keress csak engem,
a kő s az óceán közt,
a tajték
viharzó ragyogásán.
Itt keress, itt keress, csak engem,
mert ide térek vissza, szót se ejtve,
hang nélkül, száj nélkül, ragyogva,
ide térek majd vissza, hogy a hullám
szilaj szivének
dobogása legyek,
itt leszek elveszendő s itt találsz rám:
itt leszek tán majd kővé s néma csönddé.
/fordította: Somlyó György/
Egy lépkedő fenyő | |
| 46. | [tulajdonos]: elkóborlás | 2018-07-04 10:43 | Van egy pszichátriai betegség, elkóborlás a neve, orvosi nyelven „disszociatív fuga”. Az elkóborlásban szenvedők az addigi életükről elfelejtkezve, váratlanul elutaznak otthonról valahová máshová, és teljesen új identitást fejlesztenek ki maguknak; olyan személyiségjegyeket vesznek fel, amilyenek korábban soha nem voltak jellemzőek rájuk. Ez az állapot hónapokig is eltarthat, a betegnek minden kapcsolata megszakad a normál életével, ugyanakkor rendezett és adekvát módon tud viselkedni, gondoskodni önmagáról. Van, aki csak viszonylag rövid időre felejtkezik el az addigi életéről, de az alatt az idő alatt idegen helyeken bolyong, nem tudja, hol van, hogyan került oda.
Két éve lektori véleményt írtam egy Sierra Leonéban játszódó regényről (Aminatta Forma: The Memory of Love), abban szerepel egy ilyen, elkóborló asszony, aki poszttraumás stressz-szindrómában (PTSD) szenved, a neve Agnes. Agnes végignézi, ahogyan tizenéves, bedrogozott katonák kiirtják a családját. A polgárháború után békében élhetne, de ő rendszeresen elkóborol otthonról, idegen városokban tér magához, és sosem tudja, hogyan került oda.
Mostanában sokszor eszembe jut Agnes. Olyan sokszor tévedek el, ha új helyre kell mennem, de még a bejárt útvonalakon is úgy el tudok bizonytalanodni, hogy az már beteges. Képtelen vagyok belőni az irányokat, ha döntenem kell, tutira az ellenkező utat választom, mint amerre mennem kellene. Elég egy kis letérő a „széles” útról, és máris labirintusban érzem magam, ismeretlen utcákban kóválygok, kétségbeesetten vergődöm, mint a pók hálójába került légy.
Nincs mese, ez terápiát igényel. És mint minden betegséget, érdemes ezt is úgy kezelni, én legalábbis úgy szeretném, mint a kutyaharapást szokták a szőrivel: direkt bolyongok.
A házunk melletti erdőt már egészen jól bejártam. Naponta futok vagy sétálok, a megszokott terepen csukott szemmel is eligazodom. A méhekről olvastam valahol, de lehet, hogy a madarakról, hogy a már bejárt terület határait koncentrikus körökkel tolják egyre kijjebb. Én is valami ilyesmit csinálok. Az eltévedést is bevállalva le-letérek a már jól ismert útvonalakról, az erdőről alkotott mentális térképem így felel meg egyre inkább a valódinak.
Egy ideje a Város van soron. Ha valahova mennem kell, inkább hamarabb elindulok, csak hogy az út egy részét gyalog tehessem meg. Közben figyelem az utcatáblákat, a nevezetes pontokat, vagy a nem nevezetes, de számomra érdekességgel bíró helyeket. Tegnap például, a Csillagszálló nyári lapszám-bemutatójáról hazafelé jövet, leültem beszélgetni egy kolduló nő mellé a Corvin Plaza oldalában, a Pál utcai fiúk szobrához közel. Na, azt a helyet nem fogom elfelejteni soha. Volt ott két iskola is, a „Práter” és a „Szent Benedek” (ennek már itthon néztem utána).
Nem várok sokat magamtól. Minden alkalommal egyetlen új helyet kell megjegyeznem valamelyik budapesti utcában. A mai…, khmm, a mait is tudtam sokáig, kb. a 22-es busz Széll Kálmán téri megállójáig, odáig biztosan, mert emlékszem, hogy még mondogattam is magamban… A csudába, elfelejtettem. Csakazértis kikeresem a Google-ról: Fekete Sas utca, Egészségügyi Szakrendelő -- ez volt, fene egye meg, az egyetlen mai feladat.
Az emberek mászkáló fák.
Köztük sem vagyok elveszettebb,
mint az erdőben.
| |
| 45. | [tulajdonos]: elég jó anya | 2018-07-03 23:12 | Anya, legalább ezt nézd meg, most jön a lényeg! Harmadik estéje nézem végig a nagyobbik fiam kedvéért a moszkvai tizenegyeseket. Majdnem nemet mondtam (éppen írtam valamit), de az együttes élmény (lásd: Mérei-Binét) fontos, főleg, ha a gyerek kezdeményezi, lássuk hát, legyen miről beszélgetni, elvégre három fiam van, nem a költészet fogja érdekelni őket egy ilyen estén, amikor a fél világ sörrel a kezében a képernyő előtt ugrál. Megnéztem az összes csodálatos gólt, az összes fantasztikus védést, gyönyörűek voltak a mozdulatok, egyik íves, kerek, a másik kiszámíthatatlanul gyors, mint a nyílvessző. Most úgy érzem magam, mint akinek előjáték nélkül kell átesnie tíz orgazmuson, hogy elmondhassa magáról, milyen jófej.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
