NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-10-18 12:03 Összes olvasás: 94013| 321. | [tulajdonos]: a-Fonákságok-című-albumba | 2018-12-11 11:16 | unja a dolgok színét
ha teheti a kabátbélést viseli kívül
háttal jár hogy megfordíthassa a fejét
mint a baseballsapkát a rapperek
búvárruha nélkül mint a szigonyhalászok
alámerül a mélybe és a feje tetejéről
a talpára állítja a jéghegyet
| |
| 320. | [tulajdonos]: mint | 2018-12-11 09:42 | mint őrök a reggelt
dereka mindig felövezve
csak a szavai hevernek szanaszét
mint felszedhetetlen kavicsok
amiket valaki tréfás kedvében
a talajhoz ragasztott vágyai
kitakarva mint az elhanyagolt
csecsemők és már jönnek
a patkányok elrágcsálni a jövőt
| |
| 319. | [tulajdonos]: sok-bosszantó-hiba-miatt-újra | 2018-12-10 17:55 | Eljöttem végül mégis, itt kell lennem, látnom kell a cirkuszt, amit a gyerekeim a Kormánytól ajándékba kapnak, annak köszönhetően, hogy az apukájuk köztisztviselő – legfeljebb nem tapsolok. Az idomított állatokért egyébként sem tudnék lelkesedni. Pedig szépek a fehér alapon fekete csíkos szibériai tigrisek, a kutyák meg tök arik tényleg, igaza van a kisebbik fiamnak, de csak a Black Lions mutatványa tud levenni a lábamról, ők legalább a saját bőrüket viszik a vásárra, mert igazából nem oroszlánok, hanem emberek, viszont feketék, mert Afrikából érkeztek, a produkciójuk bizalmon és egymásra való odafigyelésen alapuló csoda, minden látványfokozó technikai eszköz nélkül. Őszinte elismerés van bennem, amikor megtapsolom őket. De az már a végén van. A bohócokat is muszáj előtte megtapsolnom, és nem lehet nem nevetni rajtuk, vérprofik.
A bohóckodás alapja ugyanaz, mint mindig volt. Ketten vannak, az egyik csetlik-botlik, nem képes eligazodni az őt körülvevő világban, ő az, akinek gyerekkorában azt mondták, fiam, te Mindig Mindent elrontasz, de Soha Semmit nem csinálsz jól. A másik, a bennfentes, olyan, mint Karinthy jó tanulója, a stréber. Pontosan tudja, hol találhatók a világban való eligazodáshoz szükséges eszközök, és használni is tudja őket. Ő a komoly bohóc. A szakavatott. Minden mozdulata idegesítően precíz. Mégis ő húzza végül a rövidebbet. A legérzőbb szívű néző lelkében is felébreszti a kárörvendés ördögét. A csetlő-botlón is nevetünk, de elnéző együttérzéssel, amíg a másiktól távolodunk, ő hozzá közeledünk. Saját idétlenségeinket látjuk benne viszont, szorongva várjuk, hátha tanul valamit a sok kudarcból. Tanul is, míg a másikat az idegborzoló szakszerűsége megakadályozza a fejlődésben, nem is lenne igazságos, ha nem ő bukna el végül, mégpedig látványosan.
Nem mindig csak az a legfelháborítóbb egy törvényjavaslatban, ami benne van, hanem néha (egyre többször) az is, ami hiányzik belőle, mert látszólag nagyvonalúan, valójában rendkívül pitiáner módon „kifelejtenek” belőle valamit, ami korábban a nagy nehezen visszanyert demokrácia vívmányaként még benne volt. A kormányzati dolgozókra vonatkozó új javaslatban nem szerepel az a tétel, ami a köztisztviselők pártatlanságát mostanáig biztosította (legalább papíron, ha a gyakorlatban nem is mindig). Nem csak hab a tortán, hanem a torta maga, hogy a tervezetet egyéni képviselői javaslatként nyújttatják be, hogy a szakszervezetekkel való egyeztetésre fittyet lehessen hányni. A piszkos munkát olyan vásári majmokkal végeztetik el, mint az egyik volt gimnazista évfolyamtársam, akivel egy évig még instruktorkodtam is a Közgázon, már akkor sem volt teljesen komplett, de ami mostanra lett belőle, akkor még nem látszott rajta, tőle a tanultam például a világ legszebb csángó népdalát, az Elment az én rózsám-at.
Jó, hogy jövőre már a legkisebb gyerekemnek sem jár ingyen cirkusz Mikuláskor, még berontanék valamelyik ketrecbe, hogy a jutalomfalatkákkal kezes bárányokká szelídített tigrisek helyett átharapjam az idomár torkát. Vagy, ami még rosszabb lenne: nem rontanék én be sehova, kényelmesen belesüppednék a nézői székbe, tapsolnék, nevetnék, lélegzetvisszafojtva izgulnék a légtornász életéért, akkor is, ha sejteném, hogy direkt esik le majdnem a kötélről, amikor bekötött szemmel imbolyog rajta; összerándulna a gyomrom, mind ahányszor a legerősebbnek látszó tigris engedetlenül ráhördülne az idomárra, és még, ha meg is fordulna a fejemben, hogy talán ez is csak a mutatvány része, én örülnék, hogy az ingyen belépő mellé ingyen perec is jár, így a fogaimat izgalmamban lenne mibe eresztenem.
| |
| 318. | [tulajdonos]: itt-van-a-város2 | 2018-12-10 15:14 | Nem túlzás arannyal megfesteni az eget, még csak vallásos áhítat sem kell hozzá, elég, ha korán reggel már a városban van dolgunk, szentebb képek vonulnak fel előttünk, mint egy ikonokkal teletűzdelt tárlaton. Az épületek tornyai, kupolái egy közel-keleti árnyjáték díszletei, nem is értem, miért hurcolok magammal olvasnivalót, amikor a szemem láttára elevenednek meg az Ezeregy éjszaka helyett az Ezeregy hajnal meséi. Közben zajlik a városlakók hétköznapi élete. A Vigadó téren egy kövér asszony lélekszakadva fut a villamos után, el is éri meglepően gyorsan, erős lábai lehetnek. A Soroksári úti zebránál az autók és a buszok, mint a toporzékoló lovak, ahogy a lámpa átvált, elkezdődik a vágta. Alig van időm elugrani előlük. Szép ez a város – nem csak azért, mert annak akarom látni.
Elég beleélnem magam a télbe, máris kitavaszodik. Itthon a Kossuth utca még mindig fel van túrva, hetek óta építik az utat a közmunkások. Az utca végében egy daru valamit emelget. Fiatal anyuka üldögél a sarokház kerítésének padkáján, majdnem nekimegyek, ahogy a járdán befordulok, ő bocsánatkérően mosolyog. Előtte babakocsiban két éves forma kisfiú a daru mozgását lesi teljes odaadással. Kénytelen vagyok én is megbámulni azt, ami mellett simán elsétálnék: egy apró úthenger lóg a daru csőrén, mint gólya szájában a pólyás baba. Eszembe jut, amikor G. volt ilyen kicsi, másfél-két éves korában nem lehetett elmozdítani az építkezések mellől. A Kossuth utca másik végében akkor ásták a sarki üzletház alapját, betonkeverők forogtak a gödörben, a vezetékek, mint a belek az emberben műtét közben, a gödrökben a tócsák, mint a megbolygatott szövetterületeken összegyűlt vér. Én nem szerettem azelőtt soha a föld gyomortartalmát tanulmányozni, rendetlenségként, nyugtalanító káoszként éltem meg minden építkezést, ami mellett gyorsan el kell haladni, ha már rendet rakni nem tudok benne. A gyerekeim tanítottak meg az ilyesfajta összevisszaság értékelésére.
| |
| 317. | [tulajdonos]: itt-van-város-vagyunk-lakói | 2018-12-10 15:05 | Nem túlzás arannyal megfesteni az eget, még csak vallásos áhítat sem kell hozzá, elég, ha korán reggel már a városban van dolgunk, szentebb képek vonulnak fel előttünk, mint egy ikonnal teletűzdelt tárlaton. Az épületek tornyai, kupolái egy közel-keleti árnyjáték díszletei, nem is értem, miért hurcolok magammal olvasnivalót, amikor a szemem láttára elevenednek meg az Ezeregy éjszaka helyett az Ezeregy hajnal meséi-nek lapjai. Közben zajlik a városlakók hétköznapi élete. A Vigadó téren egy kövér asszony lélekszakadva fut a villamos után, el is éri meglepően gyorsan, erős lábai lehetnek. A Soroksári úti zebránál az autók és a buszok, mint a toporzékoló lovak, ahogy a lámpa átvált, elkezdődik a vágta. Alig van időm elugrani előlük. Szép ez a város – nem csak azért, mert annak akarom látni.
Elég beleélnem magam a télbe, máris kitavaszodik. Itthon a Kossuth utca még mindig fel van túrva, hetek óta építik az utat a közmunkások. Az utca végében egy daru valamit emelget. Fiatal anyuka üldögél a sarokház kerítésének padkáján, majdnem nekimegyek, ahogy a járdán befordulok, ő bocsánatkérően mosolyog. Előtte babakocsiban két éves forma kisfiú a daru mozgását lesi teljes odaadással. Kénytelen vagyok én is megbámulni azt, ami mellett simán elsétáltam volna: egy apró úthenger lóg a daru csőrén, mint a gólya szájában a pólyás baba. Eszembe jut, amikor G. volt ilyen kicsi, másfél-két éves korában nem lehetett elmozdítani az építkezések mellől. A Kossuth utca másik végében akkor ásták a sarki üzletház alapját, betonkeverők forogtak a gödörben, a vezetékek, mint a belek az emberből műtét közben, a gödrökben a tócsák, mint a has megbolygatott területein összegyűlt vér. Én nem szerettem azelőtt soha a föld gyomortartalmát tanulmányozni, rendetlenségként, nyugtalanító káoszként éltem meg minden építkezést, ami mellett gyorsan el kell haladni, ha már rendet rakni nem tudok benne. A gyerekeim tanítottak meg rá az ilyesfajta rendezett összevisszaság értékelésére.
| |
| 316. | [tulajdonos]: pánik-et-circenses | 2018-12-10 14:58 | Eljöttem végül én is, itt kell lennem, látnom kell a cirkuszt, amit a gyerekeim a Kormánytól ajándékba kapnak, annak köszönhetően, hogy az apukájuk köztisztviselő – legfeljebb nem tapsolok. Az idomított állatokon amúgy sem tudnék. Pedig szépek a fehér alapon fekete csíkos szibériai tigrisek, a kutyák meg tök arik tényleg, igaza van a kisebbik fiamnak, de csak a Black Lions mutatványa tud levenni a lábamról, ők legalább a saját bőrüket viszik a vásárra, mert igazából nem oroszlánok, hanem emberek, viszont feketék, mert Afrikából érkeztek, a produkciójuk bizalmon és egymásra való odafigyelésen alapuló csoda, minden látványfokozó technikai eszköz nélkül. Őszinte elismerés van bennem, amikor megtapsolom őket. De az már a végén van. A bohócokat is muszáj előtte megtapsolnom, és nem lehet nem nevetni rajtuk, vérprofik. A bohóckodás alapja ugyanaz, mint mindig. Ketten vannak, az egyik csetlik-botlik, nem képes eligazodni az őt körülvevő világban, ő az, akinek gyerekkorában azt mondták, fiam te Mindig Mindent elrontasz és Soha Semmit nem csinálsz jól. A másik, a bennfentes, a szakavatott, olyan mint Karinthy jó tanulója, stréber. Pontosan tudja, hol találhatók a világban való eligazodáshoz szükséges eszközök, és használni is tudja őket. Ő a komoly bohóc. A szakavatott. Minden mozdulata idegesítően precíz. Mégis ő húzza végül a rövidebbet. A legérzőbb szívű néző lelkében is felébreszti a kárörvendés ördögét. A csetlő-botlón is nevetünk, de elnéző együttérzéssel, amíg a másiktól távolodunk, hozzá közeledünk. Saját idétlenségeinket látjuk benne viszont, szorongva várjuk, hátha tanul valamit a sok kudarcból. Tanul is, míg a másikat az idegborzoló szakszerűsége megakadályozza a fejlődésben, látványosan elbukik.
Nem mindig csak az a legfelháborítóbb egy törvényjavaslatban, ami benne van, hanem néha (egyre többször) az is, ami hiányzik belőle, mert látszólag nagyvonalúan, valójában rendkívül pitiáner módon „kifelejtenek” belőle valamit, ami korábban a nagy nehezen visszanyert demokrácia vívmányaként még benne volt. A kormányzati dolgozókra vonatkozó új javaslatban nem szerepel az a tétel, amely a köztisztviselők pártatlanságát mostanáig biztosította (legalább papíron, ha a gyakorlatban nem is mindig). Nem csak hab a tortán, hanem a torta maga, hogy a tervezetet egyéni képviselői javaslatként nyújtatják be, hogy a szakszervezetekkel való egyeztetésre fittyet lehessen hányni. A piszkos munkát olyan vásári majmokkal végeztetik el, mint az egyik volt gimnazista évfolyamtársam, akivel egy évig még instruktorkodtam is a Közgázon, már akkor sem volt teljesen komplett, de ami mostanra lett belőle, akkor még nem látszott rajta, tőle a tanultam például a világ legszebb csángó népdalát, az Elment az én rózsám-at.
Jó, hogy jövőre már a legkisebb gyerekemnek sem jár ingyencirkusz Mikuláskor, még berontanék valamelyik ketrecbe, hogy a jutalomfalatkákkal kezes bárányokká szelídített tigrisek helyett átharapjam az idomár torkát. Vagy, ami még rosszabb: nem rontanék én be sehova, kényelmesen belesüppednék a nézői székbe, tapsolnék, nevetnék, lélegzetvisszafojtva izgulnék a légtornász életéért, akkor is, ha sejteném, hogy direkt esik le majdnem a kötélről, amikor bekötött szemmel imbolyog rajta; összerándulna a gyomrom, mindahányszor a legerősebbnek látszó tigris engedetlenül ráhördülne az idomárra, és még, ha eszembe is jutna, hogy talán ez is csak a mutatvány része, örülnék, hogy a belépő mellé perec is járna, a fogaimat izgalmamban lenne mibe eresztenem.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 314. | [tulajdonos]: lyukogatok | 2018-12-09 09:44 | Lyukogatunk, lyukogatunk? – ezt kérdezgeti egy hang álmomban, és fel is ébredek; ez tűnik most a legfontosabb üzenetnek, persze nem értem, mint ahogyan az összes többi zagyvaságot sem, amit előtte összeálmodtam. Pakolásztam megint, mint olyan sokszor, pár percem volt a vonatindulásig, a ruháim szanaszét, de én a helyett, hogy magamat ételmaradékokat gyűjtögettem egy műanyag vödörbe, vaniliapudingnak tűnő zselatinos masszát próbáltam belekaparni egy lábasból a vödörben lévő nylonzacskóba, de folyton melléöntöttem. Egy parasztbácsi vastag irhabundában, kucsmában és gumicsizmában elém rakott egy vájdlingot, és azt mondta, gyűjtsem csak tovább a maradékot, neki kell a moslék, és vigyorogva rázendített egy rigmusos versikére. Értelmetlen halandzsa volt, helyenként külföldi, talán angol beütéssel, a végén már röhögött, látszott rajta, hogy nagyon jópofának találja magát.
A helyesírásellenőrzőm nem ismeri a "lyukogat" szót. | |
| 313. | [tulajdonos]: . | 2018-12-08 09:51 | Apró csecsemőt élesztgetek álmomban. Nagyon sovány és elhanyagolt szegény. A ruhája, okkersárga tipegő, tele van több napos kosszal, látszik rajta, hogy nem gondozzák. Nem eteted, kérdezem anyámat. Ő dacosan megrázza a fejét. Elindulok a babával egy másik helyiségbe, hogy tisztába tegyem. Alig él. Diákok rontanak a szobába, harcias kamaszlányok, az egyikük kezében pisztoly. Mindenkit meg fognak ölni, ez biztos. Ágyak vesznek körül, megpróbálok az egyik alá bebújni, de nem megy, a kisbabát is féltem, aki ott maradt a pelenkázó asztalon. Elég rá gondolnom, a pisztolyos lány azonnal észreveszi, és gondolkodás nélkül fejen lövi. Az ágyak között megbújva látom a kisbaba kilőtt szemét. Fekete vér folyik belőle, nem piros. Meg kell menteni, legfeljebb vak lesz, de élnie kell. Odarohanok hozzá, alaktalan húscsomó a feje, de élni fog.
Hazafelé tartok. Már csak egy utcába kell befordulni, és ott a ház. Furcsa a járda, túl fehér, túl sima. Mintha figyelmeztetni akarna, hogy nem jó helyre visz. És már látom is, hogy sokkal távolabb vagyok a házunktól, mint ahogyan gondoltam, egy egész falunyival arrébb. Emelkedőn vezet az út, oldalt házakra látni. Ismeretlen településnek tűnik, tudni szeretném a nevét, de nincs kiírva sehol, a házak is nagyon furcsák: barna színű, zárt épületek, nincs rajtuk ajtó. Ahogy nézem őket, egyre beljebb kerülök, egy egész birodalom van itt felépítve, sok-sok ajtó nélküli, barna ház, hidak, ívek, viaduktok, mintha katonai területen járnék, a járda, amin haladok itt is túl fehér, túl sima. Egy vonat robog rajta sínek nélkül, egyenesen felém tart, úgy kell félreugranom. Amilyen zártak a házak, olyan nyitott a vonat, furcsa, primitív lények ülnek rajta, mintha valami világégés után lennénk. Ahogy a mellettem elszáguldó vonat után nézek, látom, hogy egy hasonló járgány közeledik az ellenkező irányból teljes sebességgel. Ebből ütközés lesz, gondlom, és felébredek.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 312. | weinberger: műfajok | [tulajdonos]: hogyha-nékem | 2018-12-07 16:11 | | Anikó, rég óta olvasgatom ezeket a kis szatírikus prózáidat. A műfaj is, a szövegek is egyértelműen kedvemre valók. Érzek rajtuk egy (több) árnyalatnyi hatást Rákosy Gergely, Örkény István, Esterházy Péter stílusából. Miféle művészeti ágban fogsz még meglepni minket? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
