NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-15 19:13 Összes olvasás: 92152| 311. | [tulajdonos]: hogyha-nékem | 2018-12-07 15:58 | Hogyha nékem tetkóm volna – feltételes mód (nyelvlecke magyaroknak magyarul)
Tanár: – Ha kedvet kapnál a testdíszítéshez, mit tetováltatnál magadra, és hova?
Diák: – Én az Országházat. A mellkasomra. A két mellbimbóm lenne egy-egy torony. Alatta a hasamon nemzetünk első számú embere mosolyogna. Szeretném, ha látszanának közben a fogai. Aztán fognék egy pasit, és gyorsan teherbe esnék – vagyis bocsánat, ezt tudnám szebben is mondani, nem lenne az teher, hiszen szülőnek, sőt, szülőnőnek lenni a legnagyobb áldás, csak nem jött jól az anyanyelvemre, írhattam volna (ez már múlt idejű feltételes mód!) azt is, hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüzével, ezer ambróziacsókkal, kis- illetve nagyajakaim harmatozásával méhembe varázsoltatnék egy gyönyörű kis tulipántot – jaj, ezt meg most meg túlragoztam, nem akarom Csokonaira fogni, de sajnos ő tehet róla. Az a gyönyörű kis ’tulipánt’ egy fiúcska lenne, Viktorkának becézném már jó előre, és naphosszat a rám tetovált arcot simogatnám, boldogan, mert az az országos gondoktól ráncos homlok szépen kisimulna gömbölyödő hasamon, így készülnék az anyaszerepre, a legfőbb női princípiumom beteljesítésére – közben arra gondolnék, hogy az a magasztos fejfő az én kis Viktorom homloka; mondák elevenednének fel bennem, fejedelmi sátrak, párduckacagányos ifjak világa, ereimben szilaj paripák száguldoznának, megtelne kürtök szavával és harci kiáltásokkal az anyatejillatú puszta, rettenthetetlen vágyakat nevelne pocakomban a szárnyas idő.
Így volna (így járnék), ha egy ismeretlen mentális betegség folytán kedvet kapnék a testdíszítéshez.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 310. | Gyurcsi: Fizetés | [tulajdonos]: nem-félek-a-bőlömbe | 2018-12-06 16:07 | Bábaügyi álomtitkár
hogy kapja a fizetést?
Leutalva? Bankkártyára?
Vagy bemegy a bankba, és
spermabanki pénztárostól
kapja meg a havi bért.
Forintban? Vagy Euróban?
Nem mondom meg. Na, miért? :)
| |
| 309. | [tulajdonos]: nem-félek-a-bőlömbe | 2018-12-06 15:50 | Sómaszt Góon, az Ínynovációs és Nemzésfejlesztési Minisztérium helyes álomtitkára tegnap kifejtette: itt nem babra megy a játék, hanem bábra.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 307. | [tulajdonos]: még-több-korrektség | 2018-12-06 11:47 | Szerelők vannak a házban. Elzárták a csapot. A bojlerből vékony sugárban még sokáig csordogál a meleg víz. Nem is olyan nagy kínlódás pár órára víz nélkül maradni, ha az embernek van miből túlbiztosítania magát: tele vízzel a lekvárfőző lábas, plusz egy üvegkancsó, de még egy felmosó veder is.
A régi házunkban, amelyből mára foglalt ház lett, három család lakik víz, villany és gáz nélkül. Nem tudom, honnan szerzik a fűtéshez a fát, apám alma- és körtefáiból nem maradt egy vesszőnyi sem, anyám magasra nőtt rózsabokrait is kivágták, lebontották az összes melléképületet, az ólakat, a kukoricatároló górét és a pajtát, de még a kerti vécét is, mintha elnyelte volna a föld, pedig nem a föld nyelte el, hanem a tűz, ha már az elemeket sorolgatjuk.
Mamánál, Körösújfaluban a kútból húztuk a vizet, azt használtuk mosáshoz, mosogatáshoz; Papa abból öntözte a kertet. Ivóvízért artézi kútra jártunk – a nagyobbak (Ibolya és én), nagy kannával, a közepesen nagyok (Anti és Zsuzsi), kiskannával, a legkisebbek (Erzsó és Móni), műanyag locsolóval és/vagy homokozóvödörrel. Két csap is volt a faluban, mi a síneken túli kiskútra jártunk. Lassan csordogált belőle a víz, előfordult, hogy egy óránál többet is ott töltöttünk, mire minden edény megtelt. Nyár elején még csak nénikkel és bácsikkal lehetett ott találkozni, aztán hirtelen népszerűvé vált a kútra a járás: június közepére már a falu összes kamasz fiúja segíteni akart a szüleinek és a nagyszüleinek vizet hordani, és valahogyan éppen akkor értek mindig oda a kútra, amikor mi is.
Hatan voltunk még csak meg a tízből, Anti volt akkoriban az egyedüli fiú az unokák közt, a kút mellett mindenféle mutatványt elleshetett a falusi legénykéktől. Nem mintha mi, lányok nem szerettünk volna a kút káváján egyensúlyozni, a vaskorlátok közt ezerféle módon átbújni, átlendülni, a kút gödrébe ugrálni, de főleg: beszélgetni, pillantásokat váltani, mert attól vált megunhatatlanná a mindennapos helyszín, hogy egymással voltunk elfoglalva, nem tárgyak vettek körül bennünket. Kívülről bármelyik mai szakember ingerszegénynek nevezné azt a környezetet, amelyben mi boldogok és szabadok lehettük.
A víz ezzel most nagyjából megvan megint. A földet kellene még valahogyan megírni. És hozzá a tüzet és a levegőt is, persze, ha már sárkány vagyok. Meg mérleg. Nem mintha foglalkoztatna az asztrológia. Ahogyan az asztrofizika és az asztrokémia sem igazán. Az asztroliteratura inkább.
Az ufó-hívők szerint a Plejádokról érkezik a földre a legtöbb ET. A Plejádok Atlasz és Pléioné csillaggá változott leányai, magyarul nem túl költőien Fiastyúk a nevük. Másként: Hetes. Újdonsült iráni barátnőm, Parvin neve is ezt jelenti perzsául.
Az Innovációs és Technológiai Minisztérium tegnap ismertetett tervezete szerint a „Debrecen 2030 program” alapvetően változtatja meg a keleti régiókban élők mindennapjait – országhatáron átnyúlós hatással. Én beérném a megyehatáron átnyúló hatással is. Tizenkét év alatt Science Parkká is lehet varázsolni a házunkat. Csak kéne egy boszorkány is, aki olyan gonosz, hogy ezt megteszi. | |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 305. | Vajdics: korrekt-túra | [tulajdonos]: elemek | 2018-12-06 11:07 | | Egy felesleges "a" betű az elején, egy szükségtelen vessző a végén. Hiába nézem át ezerszer, egyes hibák csak akkor hajlandók megmutatkozni, amikor már késő. | |
| 304. | [tulajdonos]: elemek | 2018-12-06 10:50 | Szerelők vannak a házban. Elzárták a csapot. A bojlerből vékony sugárban még sokáig csordogál a meleg víz. Nem is olyan nagy kínlódás pár órára víz nélkül maradni, ha az embernek van miből túlbiztosítania magát: a tele vízzel a lekvárfőző lábas, plusz egy üvegkancsó, de még egy felmosó veder is.
A régi házunkban, amelyből mára foglalt ház lett, három család lakik víz, villany és gáz nélkül. Nem tudom, honnan szerzik a fát, apám alma- és körtefáiból nem maradt egy vesszőnyi sem, még anyám magasra nőtt rózsabokrait is kivágták, lebontották az összes melléképületet, az ólakat, a kukoricatároló górét és a pajtát, de még a kerti vécét is, mintha elnyelte volna a föld, pedig nem a föld nyelte el, hanem a tűz, ha már az elemeket sorolgatjuk.
Mamánál, Körösújfaluban a kútból húztuk a vizet, azt használtuk mosáshoz, mosogatáshoz; Papa abból öntözte a kertet. Ivóvízért az artézi kútra jártunk, a nagyobbak, Ibolya és én, nagy kannával, a közepesen nagyok, Anti és Zsuzsi, kiskannával, a legkisebbek, Erzsó és Móni, műanyag locsolóval és/vagy homokozóvödörrel. Két csap is volt a faluban, mi a síneken túli kiskútra jártunk. Lassan csordogált belőle a víz, volt, hogy egy órát is ott töltöttünk, mire minden edény megtelt. Nyár elején még csak nénikkel és bácsikkal lehetett ott találkozni, aztán hirtelen népszerűvé vált a kútra a járás: június közepére már a falu összes kamasz fiúja segíteni akart a szüleinek és a nagyszüleinek vizet hordani, és valahogyan pont akkor értek mindig oda a kútra, amikor mi is.
Heten voltunk még csak meg a tízből, Anti volt akkoriban az egyedüli fiú az unokák közt, a kút mellett mindenféle fiús mutatványt elleshetett a falusi gyerekektől. Nem mintha mi, lányok nem szerettünk volna a kút káváján egyensúlyozni, a vaskorlátok közt ezerféle módon átbújni, átlendülni, a kút gödrébe ugrálni, de főleg: beszélgetni, pillantásokat váltani, mert attól vált megunhatatlanná a mindennapos helyszín, hogy egymással voltunk elfoglalva, nem tárgyak voltak a játékaink. Kívülről nézve bármelyik mai szakember ingerszegénynek nevezné azt a környezetet, amelyben mi boldogok és szabadok voltunk.
A víz ezzel most nagyjából megvan megint. A földet kellene még valahogyan megírni. És hozzá a tüzet és a levegőt is, persze, ha már sárkány vagyok. Meg mérleg. Nem mintha foglalkoztatna az asztrológia. Ahogyan az asztrofizika és az asztrokémia sem igazán. Az asztroliteratura inkább.
Az ufó-hívők szerint a Plejádokról érkezik a földre a legtöbb ET. A Plejádok, Atlasz és Pléioné csillaggá változott leányai, magyarul nem túl költőien Fiastyúk a nevük. Másként: Hetes. Újdonsült iráni barátnőm, Parvin neve is ezt jelenti perzsául.
| |
| 303. | [tulajdonos]: séta-a-valós-showban | 2018-12-05 21:37 | A "Wilkói kisasszonyok" összes női szereplője én vagyok. De Wiktor Ruben is én vagyok valószínűleg, ugyannak a jelenségnek a másik oldalán. A dolgok színe és a fonákja: mint a kettős csillagok, a gravitáció okozói. Még meg sem születtem, már elveszítettem valamit. A Szeparációs Szorongás, mint egy hibbant eSz–eSz-tiszt, hajt végig az életen.
A Margit hídon, ha bal oldalt kelek át Pestről Budára, mindig ugyanazon a ponton nézek le a Dunára, ott, ahol az újjáépítés előtt az aluljáró bástyája állt. Még bennem lehet a mozdulat, amellyel a körlépcsőn elindulok le a járdaszigetre, most, hogy a lépcső már nem létezik, csak a szemem szédül le egyenesen a vízbe. Csórnájá vódá – szólal meg bennem ilyenkor egy hang, nem tudom, honnan jön, nem jut eszembe jobb hangalak a lent örvénylő sötétség megnevezésére, akárhogy próbálom megismételni az általam ismert (és alig ismert) nyelveken: fekete víz, black water, agua negra, Schwarzwasser (?) – túl száraz és lapos mind, egyik sem fejezi ki azt a – hol bársonyosan, hol fémesen – fekete kavargást, amitől az embernek egyszerre támad maradhatnékja és menekülhetnékje.
Van egy orosz népdal, a Hógyát kónyi nád rekóju (Mennek a lovak a folyóhoz), mintha abban lenne szó a mélységesen mély fekete vízről, amibe a lovak szomjukban belezuhannak. Hát, ez is most eszembe jutott.
A Kis Rókus utcánál a gyalogátkelőt lezárva találom, több mint két méter magas a kerítés, mögötte nagyszabású építkezés, érzem a lebontott falak, a nedves cement szagát. A Körút másik oldalára átsétálhatnék, alig jár már valami, még a zebráig sem kellene visszamennem, de kb. másfél órája gyaloglok, nincs kedvem az utolsó szakaszon egy méterrel sem megtoldani a megszokott útvonalat. Az úttesten haladok inkább tovább odáig, ahol már csak egy szalag az akadály, belépek a járdára, az építkezés palánkja mellett lépkedek – így kerülök újra rács mögé. Majd csak kiszabadulok valahogyan.
Kiszabadultam. Tele a város kivilágított hópelyhekkel és jégkristályokkal. A Hajós utcában egy órásműhely kirakatában nagy betűkkel ez állt: „JAVÍTÁS”. Felette óriásplakát: „Gyenge országból erős hazát!” A plakáthoz tartozó arc méretét Sztálin is megirigyelhetné, ha élne, a nem szegény.
Végre sétáltam egyet illúzióim helyett a "Valóságban". | |
| 302. | [tulajdonos]: pesadilla | 2018-12-04 12:55 | | Mennünk kellett. A következő helyre, ahol biztonságban lehetünk. A vezetőnk, akiről először azt hittem, ő az apám, pedig nem is hasonlított rá, de valamiért bíztam benne nagyon, azt mondta, csak pár percünk van. Az utcán alhattunk előző éjszaka, mert az ágyneműnk ott hevert a járda szélén. Le akartam húzni a huzatot, de a paplan dagadni kezdett a kezemben, mint a dunna, túl sok időt vett volna igénybe kibontani, és még nem volt összepakolva semmi, inkább lemondtam róla. Még ennem is kellene valamit, mondtam a többieknek, de túl sokan voltunk, ha beállok a sorba, nem tudom magam felkészíteni a hosszú útra. Problémám volt a felöltözéssel is. Kerestem a ruháimat; csak gyerekholmik akadtak a kezembe, én meg közben egyre meztelenebb lettem, törülközőt tekertem magam köré, ám akkor hirtelen olyan sötét lett, hogy megnyugodtam, semmi baj, úgy sem lát senki. Valahogyan elkészültem mégis, hamarabb, mint bárki más, és akkor már újra nappal volt. Sétálnék egyet a városban búcsúzóul, mondtam a vezetőnknek, aki bár nem hasonlított az apámra, úgy viselkedett, mintha ő lenne a család feje, amelyhez én is hozzátartozom, kaptam is engedélyt, mint egy gyerek: a város főterére még elmehetek vízért. Impozáns kőépítmény fogadott a főtéren, olyan volt, mint egy, díszes főkapu, magasba nyúló, fehér oszlopokkal, két oldalt szimmetrikusan elhelyezett, szögletes gödörrel, ott volt a kút – duplán. Emlékeztem erre a helyre, mintha már jártam volna ott egy korábbi álomban, és a bűz, ami hirtelen megcsapta az orromat, az is nagyon ismerős volt. Gyanút fogtam. Itt valami nincs rendben. Lenéztem a bal oldali gödörbe: tele volt kidobált ételmaradékkal, a kupac tetején görög- és sárgadinnyehéjak, a valóságoshoz képest legalább ötször nagyobbak, rohantam a jobb oldali kúthoz, ugyanez. Lehetetlen, hogy ide hordják a szemetüket, gondoltam, innen tényleg menni kell, ez a város egy dögtemető. Nem tudtam mégsem mozdulni, a rothadó szerves anyag olyan sokféle színben pompázott, főleg narancssárgában, de volt benne piros és zöld is, lila is került bele, ahogy bámultam – nem bírtam elszakadni a látványtól. Valaki spanyolul kezdett beszélni a fejem felett, arra ébredtem. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
