NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 16:20 Összes olvasás: 71636| 629. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-09 12:53 | Fordította: Sági Ferenc
Charles Bukowski: Végig
Ha elkezded, csináld végig.
Máskülönben el se kezdd.
Elveszíthetsz barátnőt, feleséget, rokonokat, talán még az eszedet is.
Talán nem eszel három-négy napig.
Talán a szabad ég alatt dideregsz.
Lehet, börtönbe zárnak.
Lehet, hogy szarkazmus céltáblája leszel.
Az is lehet, hogy végül elszigetel majd a gúny.
De az elszigeteltség ajándék.
Mindenki más úgyis csak próba, hogy igazán akarod-e, teszt, a kitartásodé.
De megcsinálod, a reakciók ellenére, a legrosszab esélyek dacára.
Jobb lesz majd, mint bármi, amit valaha elképzeltél.
Ha megpróbálod, csináld végig.
Nincs más ehhez fogható érzés.
Egyedül leszel az istenekkel, lángolni fognak az éjszakák.
Röhögve fogod megzabolázni az életet.
Ez az egyetlen harc, ami jó, amit érdemes.
Go all the way — Charles Bukowski
If you’re going to try, go all the way.
Otherwise, don’t even start.
This could mean losing girlfriends, wives, relatives and maybe even your mind.
It could mean not eating for three or four days.
It could mean freezing on a park bench.
It could mean jail.
It could mean derision.
It could mean mockery — isolation.
Isolation is the gift.
All the others are a test of your endurance, of how much you really want to do it.
And, you’ll do it, despite rejection and the worst odds.
And it will be better than anything else you can imagine.
If you’re going to try, go all the way.
There is no other feeling like that.
You will be alone with the gods, and the nights will flame with fire.
You will ride life straight to perfect laughter.
It’s the only good fight there is.
| |
| 628. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-08 14:54 | Anakronizmusok:
J. A. a költészet napján született. Sebestyén Márta Andrássyi gróf szobájában a szerelemről énekel.
(Április 11-e az év századik napját követő dátum, amikor a nagymamám szerint már lehet vetni. Aznap temettük apámat. Havas eső esett.)
| |
| 627. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-06 12:55 | 2020. március 6.
Sötét hangulatban volt ma reggel a Hang. A saját útvesztőjéért mindenki maga felelős, magyarázta, szabadság nincs, legfeljebb csak akkor, amikor felismerjük, hogy nem kijutnunk kell, hanem be, és ha már bent vagyunk, ott is kell maradnunk, ameddig lehet, mondjuk, az életben; mert vegyünk példát a krétai mondakörből, mindenki Thészeuszért aggódik, pedig Ariadné sokkal nagyobb veszélyben van, a Helfer-szindrómája miatt ugynais sokkal hajlamosabb az eltévedésre, egyébként meg csak dadogni tud mindenki, kapirgálni a felszínt, ki finoman, a műkörmeit kímélve, ki vérző ujjakkal; lyukat ásnak a ketrec tövében, hogy egy még nagyobb ketrecbe jussanak, ahol VIP-fogvatartottnak érezhetik magukat, amíg rá nem jönnek, hogy a kisebb ketrecben jobb volt.
L. megírta ma, hogy jól érezte magát „nálunk” legutóbb, de ez nem az ő útja, a mai próbára már nem jön el, viszont üljünk be valamikor valahova, és igyunk valamit.
A luminollal befújt testeken és tárgyakon ultraviolafénnyel jól ki lehet mutatni az esetleges nyomokat, csak meg kell várni, amíg besötétedik.
Időn kívül élt, a jó és a rossz
fogalmain túl a be nem fejezett
múlt és az el nem kezdett jövő
határán, a tökéletes jelenben.
| |
| 626. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-05 12:56 | Kedves Naplóm!
2020. március 5.
Zuhanyozni akartam álmomban, de a tusoló fala üvegből volt, és köröskörül mindenütt férfiak ücsörögtek vagy feküdtek egy-egy ágyon. Mintha szállodában lettünk volna, amelynek a falai leomlottak. A zuhany alatt állva vetkőztem, még ruhában voltam, amikor a víz magától elindult. Már a negyedik réteget hántottam le magamról, és még mindig nem voltam meztelen. Csak áztam ott ruhástól. A lábam alatti zuhanyzócsészében már bokáig ért a víz. A férfiak vagy nem vették észre, mire készülök, vagy nem érdekeltem őket, rám sem hederítettek. Nyugodtam lemeztelenedhettem volna, de a ruháim, mint a hagymalevelek, csak nem akartak elfogyni. Meddig kell nekem levetkőzni, hogy meztelen legyek? A semmiig?
„Az álmok nem jelentenek semmit. Mind csak zaj. Nem valóság: Mi a valóság? Az, ami pótolhatatlan. Úgy látom, nem tetszik a válasz. Csak, mert nem teljesen őszinte. Néha…, néha nagyon megrémítesz, Dolores. Ugyan, miért kellene félni tőlem?Nem attól, ami most vagy, hanem attól, akivé válhatsz.” (West World)
2020. március 4.
Egy órakor Sz. T.-nél és Sz. T.-nál (nahát, ugyanaz a monogramjuk, csak az egyik Tünde, a másik Tibor, vagy Teréz és Tamás, vagy Tamara és Tódor, mindegy. Az olvasónak, nem nekem. A vezetéknevük is más. Az egyiknek a lánykori neve, a másiknak a fiúkori neve.) T. rám sózta a leselejtezett ruháinak kb. a felét, ennek ürügyén kicsit rám zúdította a kapcsolati gondjait is (amikor a másik T. már nem volt otthon), hozzam haza, viseljem helyettük is, nekik már nem kell, pedig még nem nőtték ki, de a megosztott teher fél teher. Családterápiára járnak. Nem hiszem, hogy elválnak.
A Media Marktba menet beugrottam a Budapest Jazz Klubba asztalt foglalni a Kamilla Drabek Trió jazzkoncertjére. Krakkóiak. Amióta Alicia fél lábbal már a családba tartozik, megnőtt az érdeklődésünk a lengyel, sőt, a szláv kulturális események iránt. Februárban a Ganna nevű ukrajnai énekesnő trióját hallgattuk az Opus Jazz Klubban, most ez. A Visegrádi Négyek-jazzfesztvál keretében. Ingyen. A jegypénztáros azt mondta, jöhetünk nyugodtan érkezési sorrendben, de én asztalt szerettem volna foglalni. Telefonáljon ide, szólt a válasz. De én már itt vagyok, miért kellene telefonálnom, kérdeztem. (Nem árultam el neki, hogy szokás szerint, otthon hagytam a mobilomat.) Felírta végül egy papírlapra a férjem nevét. Mint akinek villa helyett kézzel kell ennie a húst, mert egy vadember (vadasszony!) arra kényszeríti. Kifelé menet az ajtóban egy bőgőbe ütköztem. Egy fekete hajú, alacsony, tömzsi nő próbálta bejuttatni az ajtón, ami folyton visszabillent. Segítek, mondtam, és tartottam az ajtót, amíg bejutattak, elől a hangszer, mögötte a lány. Thank you, köszönte meg hangosan a segítséget a lány mögött álló fiú. Are you from Krakkow? – értettem meg hirtelen a helyzetet. Yes, jött a válasz. Welcome, welcome, lelkendeztem, we are going to listen to you with my husband.
Sosem láttam azelőtt női bőgőst. Már csak ezért is érdekelt Kamilla. Érzékien játszott, együtt lélegzett, szinte táncolt a hangszerrel.
Koncert után még beugrottam T.-ékhez a ruhákért (ott laknak a közelben, és nem akartam egész délután egy szatyor ruhaneművel járkálni: Media Markt, uszoda). A Media Marktban sikerült leadnom javításra az e-bookomat. Elromlott a kapcsolója, három hét, mire lesz vele valami. Javítás vagy csere. Mintha valamelyik testrészemet kellett volna otthagynom, félembernek érzem magam nélküle.
2020. március 3.
Fiatal házaspárt tanítok spanyolra. Totálkezdők voltak, az ábécét, a kiejtést és a hangsúlyozás alapszabályait is én tanítottam nekik. Peruba készülnek, de kasztilliai nyelvjárásban fognak beszélni, ezt előre jeleztem nekik. Gyönyörűen ejtik a kétféle (fogínynél és a fogak közt alsó ajakbiggyesztéssel) képzett eszt, amire Peruban nem lesz szükségük, mert ott a magyar eszhez hasonló dentális eszt ejtik. De Peruban csak két hetet töltenek, később Spanyolországba akarnak eljutni. Az asszony nyelvvizsgát is szeretne tenni. Sokáig alapoztunk, elment az idő az ötféle „van” gyakorlásával. A múlt és a jövő idő a könyv szerint még messze lenne, de úgy éreztem nem engedhetem el őket úgy március végén egy latin-amerikai országba, hogy csak jelen időben tudnak beszélni, ezért ma zanzásítva elmagyaráztam nekik a teljes igerendszert, a kötőmódot is beleértve. Azt hittem, nehezebb lesz, de nagyon fogékonyak, főleg a nő. A közelmúltat, az elbeszélő és a folyamatos múltat egyébként sem lehet külön tanítani, csak egymással való összehasonlításban. Először soknak tűnik egyszerre, de később nem kutyulják úgy az igeidőket, mint azok, akikkel szépen sorban, előbb az egyiket, aztán a másikat gyakoroltatják. Volt egy tanítványom B1-szinten: kizárólag folyamatos alakokat tudott használni, ha a múltba tévedtünk. A spanyol gyerek sem úgy tanul meg beszélni, hogy amikor megszületik, csak jelen időt hall, és mire felnő, már a kötőmódba is beavatják. Mint amikor a nagykorú először ihat.
2020. március 2.
Volt egyszer kismókusunk. Igaz csak pár órára. Az erdőben találtam egy fa alatt. Valószínűleg kiesett a fészekből (odúból?). Megpróbált felszaladni a fára, de nem bírt, mindig visszaesett a földre. Hagyta magát megfogni. Amikor a kezembe vettem, szopni kezdte a tenyeremet. Száraz meleg volt aznap, a kismókus az izzadságcseppeket szopogatta le a tenyeremről. A gyerekek itthon oda voltak a gyönyörűségtől. Tartsuk meg, könyörgött B.. Nem lehetett. Felhívtuk a budakeszi Vadasparkot. „Kislány”, mondta a férfi, aki átvette az apróságot, „már van egy fiúmókusunk, így most lesz párja is”.
| |
| 625. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-02 23:19 | 2020. március 1.
„Arra gondoltam, a boldogság az, ha nincs felesleges mozdulat, ha egyetlen rezdülést, egyetlen finom elhajlást sem érzel hiábavalónak.” (Darvasi László: A Holm-féle előadás)
Ó, basszus, gondoltam, annyi felesleges, hiábavaló mozdulatot teszek nap mint nap, nem csoda, hogy nem érzem magam minden porcikámban boldognak. Valami mindig hiányzik. Akkor is, ha ez nem igaz, mert például, amikor gyereket szülök vagy a Balatont átúszom (sic! kvázi present perfectben), nem hiányzik semmi. Biztosan azért, mert olyankor nem fecsérelhetem az időmet semmi másra, csak pont arra, amit tennem kell.
„Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok (…)”
2020. február 29.
A MOM-uszodában, ahol máskor négyen-öten szorongunk egy sávban, egyedül úsztam az első negyven percben. Évek óta nem tapasztaltam ilyet. Budaőrsön előfordul sokszor, hogy egyedül maradok a sávomban, a MOM-ban sosem. Ajándékként fogtam fel, és a szokásos távom kétszeresét úsztam. Inkább lemondtam a jakuzziról, pedig a jegy árában az is benne van. A fiúk nemrég megkérdezték, átúsznám-e velük a nyáron a Balatont. Még nem adtam választ. Eddig sosem úsztak velem, és azt hittem pár éve, hogy túl vagyok az utolsó átúszásomon. Féltem az ízületeimet. Most, ha a koronavírus is úgy akarja, nyugodtan fel fogok tudni készülni az idei átúszásra is. Szóval, igent fogok mondani.
| |
| 624. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-28 00:30 | 2020. február 28.
Egyre többször jut eszembe úszás után a medencéből kijövet a Gravitáció utolsó jelenete, amikor a súlytalansághoz szokott Ryan (Sandra Bullock) a nehézségi erőtől „megrakottan”, bájos ormótlansággal kikecmereg a tó szélén a vízből.
2020. február 27.
Mekkora az esélye annak, hogy egy koncertről hazatérve, amelyen Dés András és kvartettje az erdő hangjait idézik meg, miután több napot a Bakonyban töltöttek a szabad ég alatt és kint a fák közt vették fel a lemezüket (Dés nem használt mást csak az erdőben talált ütőeszközöket, száraz faleveleket, csigákat, köveket, faágakat stb.), szóval, egy ilyen koncert után leülök fordítani, és a soron következő bekezdés így szól: „A levelek nyugtalanul zizegtek a felélénkülő szélben. Gyerekkoromban, amikor nagyapánál aludtam Villaverdében, órákig tudtam hallgatni a bükk- és a tölgyfalombok zúgását. Olyan volt, mint egy koncert.”
2020. február 26.
Az arányosság és az erényesség összefüggésein tűnődtem délelőtt. Nem a csapott evőkanállal naponta beszedendő erényekre gondolok, amelynek hatására az emberek csak messziről merik üdvözölni egymást, nehogy megfertőződjenek (lásd: Cortázar), és nem a zollstockkal vagy Petri-csészével ellenőrizendő arányokról, hanem azokról a barátságos, vonzó jelenségekről, amelyekről szemmértékkel is fel lehet mérni: nem aránytalanok, nem erénytelenek. Nyugodtan közel kerülhetsz hozzájuk, nem betegítenek meg. El mersz veszni a részleteikben, mert tudod, hogy piciben ott van bennük az egész, amire bármikor ráláthatsz, csak pár lépéssel hátrább lépsz. Tudom, ez így elég ködös. Üres semmi, amíg nem rakok mögé történetet.
2020. február 23.
Repülő a felhőben. Mintha a semmiben haladna. De a semmi, ugyebár, nem fehér. Hiszen az összes színt magába foglalja.
2020. február 22.
Sz. Kálmán, helyi bankszakmában járatos befektető szerint Udvarhely az egyik legdinamikusabban fejlődő erdélyi város. A város szerencsés fekvése teszi ezt lehetővé (megközelíthető, nem szorul be egy völgybe, mint pl. Kézdivásárhely), az ökumenikus vallási hangulat (se a katolikusokat, se a reformátusokat nem utálták ki, a mai román fiatalok is jól érzik magukat, a helyiek és a látogatók egyaránt), az oktatásban elfoglalt jelentős szerepe (Református Kollégium, a katolikus Tamási Áron Gimnázium).
M. J. apósom velünk egykorú, régi barátja, ezermester, egy szerelőműhely vezetője. Szerinte Erdélyben mindenki Orbán-hívő (mi tudjuk, hogy nem így van, a régi ismerősök között akad ilyen is, olyan is). Elvisz bennünket az Ugron-kápolnához. A kálváriadomb stáció Krisztus passióját az erdélyiek szenvedéstörténetével hozzák össze (Mohács, Madéfalvi veszedelem stb.) Minden stációhoz egy-egy nevezetes évszám van rendelve. Az utolsó stáció 2004, amikor Gyurcsány miniszterelnöksége alatt a magyarok leszavazzák az erdélyiek kettős állampolgárságát. A dombormű címe: A sírban. A sógorom megkérdezi J.-ét, mikor lesz a Feltámadás. Én azt kérdezem, mi van, ha kiderül, hogy nem 2004 jelenti a sírt, mert még annál is van lejjebb. Nevetgélünk, de nem jóízűen. A kirándulás után az Alexandra cukrászdában a világ legfinomabb krémeseit fogyasztjuk nem kevés pénzért. Én „belga csoki” nevű krémest. Egy órát ülünk a melegben a kávé és a süti maradványai mellett. Mindenki elmeséli, mit lát a politikából, a szerint, ki hol dolgozik. Nem véleményt, nem hitet: tapasztalatot cserélünk. Barátságos és tanulságos eszmecsere. Mindig arról álmodtam, meséli J., hogy amikor meghalok, a nevem mellé azt írhassák: magyar állampolgár. Nem gondoltam, hogy ez bekövetkezhet. Nem szerethetjük azt, aki arcon üt, teszi hozzá. Ugye értitek, kérdezi. Értjük. Ő is érteni vél pár dolgot, amit elég érzékletesen fogalmazunk meg.
2020. február 21.
Egy ember, aki családi szinten elviselhetetlen, társasági viszonylatban tűnhet elbűvölően ártalmatlannak. Annyira, hogy még én is meghatódom. Könnybe lábad a szemem, amikor az életrajzát végighallgatom. Amikor az asszonykórus kristálytiszta hangon rázendít a nevezetes nótára, már nem tudom visszatartani a könnyeimet. Rázkódom belülről. Így tapaszt egymáshoz bennünket a két kompononensű ragasztóanyag, az ambivalencia, erősebben, mint a színtiszta bizalom. Odetamo, quarid faciam fortasse requiris.
| |
| 623. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-25 23:05 | 2020. február 25.
Pelenkás gyereket szorítok magamhoz álmomban. Egy polcon találtam színes, indiai ruhák között valami boltban. Puha és fehér a bőre. Nem beszél, mégis kommunikálok vele, szokás szerint, valamilyen szavak nélküli nyelven. Jó érzés a közelemben tudni, azt hiszem, hozzám tartozik. Olyant, mint egy testrész, egy nélkülözhetetlen végtag. Vagy valami annál is fontosabb szerv. Mert végtag nélkül lehet élni, még agy nélkül is, de máj, szív, vese és vérkeringés nélkül? Az utóbbi lesz a legpontosabb: olyan ezzel a gyerekkel együtt lenni, mintha a vérkeringésem része volna. Egy éjszakát és egy délelőttöt tölt velem. Vagy inkább én töltök vele. Felöltöztem, megetetem, és főleg: „beszélgetünk”. Aztán egyszer csak rájövök, hogy nem az enyém. Sosem volt az. Vissza kell vinnem a boltba. Az anyja már biztosan halálra keresi, gondolom, ha az övé, nem tarthatom magamnál. Fiatal, hippi külsejű nő ácsorog a boltban a pult mellett. Amikor átadok neki a gyereket, mintha a szívemet szakítanám ki. Biztosan nehéz éjszakája volt, nézek rá bocsánatkérően, és gondolom, kihívta a rendőrséget, teszem hozzá. Nem igazán volt rá időm, feleli a nő egykedvűen, és visszarakja a gyereket a polcra. Maradj nyugton, parancsol rá, és tüzet gyújt alatta a padlón. Félek, hogy a kicsi a lángok közé esik. Meg tudnám ölni azt a nőt. De nem tehetem.
| |
| 622. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-25 22:50 | 2020. február 25.
Pelenkás kisgyereket emeltem magamhoz álmomban. Egy polcon ücsörgött, színes, indiai ruhák között valami boltban. Puha és fehér volt a bőre. Nem beszélt, mégis kommunikáltam vele, szokás szerint, valamilyen szavak nélküli nyelven. Jó érzés volt a közelemben tudni, azt hittem, hozzám tartozik. Olyan volt, mint egy testrész, egy nélkülözhetetlen végtag. Vagy valami annál is fontosabb szerv. Mert végtag nélkül lehet élni, még agy nélkül is, de máj, szív, vese és vérkeringés nélkül? Az utóbbi lesz a legpontosabb: olyan volt azzal a gyerekkel együtt lenni, mintha a vérkeringésem része lett volna. Egy éjszakát és egy délelőttöt töltött velem. Vagy inkább én töltöttem vele. Felöltöztettem, megetettem, és főleg: „beszélgettünk”. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem az enyém. Sosem volt az. Vissza kellett vinnem a boltba. Az anyja már biztosan halálra keresi, gondoltam, ha az övé, nem tarthatom magamnál. Fiatal, hippi külsejű nő volt. Ott ácsorgott a boltban a pult mellett. Amikor átadtam neki a gyereket, mintha a szívemet szakítottam volna ki. Biztosan nehéz éjszakája volt, néztem rá bocsánatkérően. és gondolom, hívta a rendőrséget, tettem hozzá. Nem igazán volt rá időm, felelte a nő egykedvűen, és visszarakta a gyereket a polcra. Maradj nyugton, parancsolt rá, és tüzet gyújtott alatta a padlón. Féltem, hogy a kicsi beleesik. Meg tudtam volna ölni azt a nőt. De nem tehettem.
| |
| 621. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-15 21:25 | 2020. február. 15.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Öné a kutya?
– Nem. A kiránduló csapathoz tartozik, csak előreszaladt, hogy megjelölje a fákat. Hogy mindenki lássa, övé az egész erdő. Nem tűnik veszélyesnek.
– Hát, igen csak…
Nem tudom, miért kell nekem egy idegen kutya védelmére kelni. Ha nekem is lenne kutyám, mint ennek a szakállas férfinak, és gondosan pórázon tartanám, valószínűleg másként látnám a helyzetet. Mert valóság a maga egészében senki számára nem létezik. Csak észlelés van. Nézőponttól függően. az én nézőpontot pedig az, hogy én szabadon szaladgálok, nem vagyok hozzákötve egyetlen kutyához sem. Még jó. Azt mondják, köldökzsinórral a nyakamon születtem, akárcsak az összes gyerekem. Gyárilag nem bírom a kötöttséget. (Gyerekeim se bírják, ha kötelet akarnak keríteni a nyakuk köré. Még sálat sem hajlandók viselni, a legnagyobb hidegben sem.)
A territórium megjelölése felől megközelítve az erdei jelenetet, bizonyos emberek jutnak eszembe. „Nagykutyák”, akik el akarják hitetni magukról, hogy övék itt minden. Aztán a „kiskutyák”, akik megpróbálják felülírni a domináns szagnyomokat. (Azt olvastam valahol, hogy a nyestmedvék pattogatott kukorica illatú vizelettel jelölik meg a területük határait. Ez pillanatnyilag felesleges információ, de legalább érdekes.)
Ma elvittük a fiúkat és Aliciát a Szépművészeti Múzeumba a flamand festők kiállítására. Rubens Szent Jeromosa és Senecája meggyőzött, jó húsban lévő Krisztus- és Mária-alakjait továbbra sem csípem. Még eredetiben sem. A „Romulus és Rémus megtalálása” című képen a hófehér selymen fekvő, tiszta bőrű, hájas csecsemőket sosem fogom elfelejteni, de nem azért mert tetszenek, hanem mert olyan égbekiáltóan mesterséges az egész. A malomkerékgalléros nemesektől az én plebejus gyomrom általában émelyegni szokott, most mégis szerencsésnek érzem magam, hogy bizonyos képeket eredetiben láthattam. Ilyen volt többek között Rubens Brigida Spinola-Doriá-ja, Van Dyck Idős házaspárja (amelynek női alakjáról Van Dyck anyósát mintázták – minden bizonnyal – A leány gyöngyfülbevalóval c. filmben) és Stuart Mária esküvői ruhás képe (kilenc évesen adták férjhez!).
A középső húgomról, Zs.-ról ámodtam hajnaltájt. Zs. engem bízott, hogy egy mocsaras vidék közepéről egy piros szalaggal megjelölt csomagot kihalásszak. Többször elsüllyedtem az iszapban, mire teljesítettem a missziót. Aztán, mintha mi sem történt volna, újra indult a történet, és a húgom halászta ki a mocsár széléről laza mozdulattal a piros szalagos csomagot, amit én fáradságos munkával, az életem kockáztatásával szereztem meg. Zavarban voltam. Úgy éreztem, hogy akaratomon kívül valami csúnya bűnt követtem el, amit még nem sejt senki, de előbb-utóbb ki fog derülni.
| |
| 620. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-13 16:47 | 2020. február 13.
A kiképzésen való részvétel öregeknek, nőknek és gyerekeknek nem kötelező, de hasznos, kiabálja álmomban valami katonaember. Körülnézek: kint állok egy téren, csupa nő vesz körül. Mi készül itt? Pár nap az egész, mondja valaki, vagy csak gondolom. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzanak mindenkitől, aki fontos maguknak, ajánlja a a parancsnok. Ismeretlen embereket ölelek magamhoz. Egy karcsú, fiatal nőt és másokat, akiket soha életemben nem láttam, mintha az egész emberiségtől búcsúznék. Már majdnem elindulok a „pár napos kiképzésre”, amikor észreveszem, hogy a férjem is ott ácsorog a búcsúztatók között. Róla majdnem elfelejtkeztem. Szorosan átkarolom. Ő felemel a magasba, a végén már a tenyerén támaszkodom, mint egy artista. Jó érzés -- tudom, hogy szeret. Csak azt nem értem, miért kell ekkora búcsúzkodást rendezni, ha csak pár napra megyünk el én és a többi nő meg a gyerekek. Lehet, hogy hosszabb ideig fog tartani a kiképzés?
2020. február 12.
Álom. Már megint éreztem a kismacskaméretű magzatokat a hasamban. Ezúttal kettőt, külön-külön, mégis egyben. „Csak nem sziámiak?”, aggódtam. De aztán megnyugodtam, minden rendben lesz.
Valóság. A nagyfiunkat és lengyel barátnőjét meghívtuk tegnap este az Opus Jazz Klubba a Ganna nevű, ukrán jazzénekesnő berlini csapatának koncertjére.
Valóság és fikció. G. leszedte nekünk a netről a Baloon című, megtörtént események alapján készült filmet. Kész krimi az egész, pedig „csak” egy NDK-ban élő család nyugatra szökéséről szól. A felirat a hanghoz képest hat-hét másodperccel később érkezik a képernyőre. Először idegesített, aztán izgalmasnak találtam, olyan lett tőle a film egy polifon kompozíció, amelyben a fődallamot egy másik szólam – itt: a szinkronizált szöveg feliratos verziója – időbeli eltéréssel követi.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
