NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-16 12:57 Összes olvasás: 92375| 516. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-30 13:48 | 2019. október 30.
(…) úgy tudott bánni a szavakkal, hogy inkább elleplezte, mint kimondta velük a dolgokat.
Nem kellene újra és újra abba a hibába esni, amibe Bayardo San Roman esett. Őt végül megölték. Előre bejelentett módon.
| |
| 515. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-29 11:35 | 2018. október 29.
nem fértem el az ágyon
a szoba is mintha összement volna
ki kellett mennem az ég alá
hogy ne fulladjak meg
de nem volt ajtó
ablak sem
csak a szűkülő csupasz falak
az egyik sarokban találtam egy apró rést
kisebbet mint amekkora egy egérlyuk lehet
azt kezdtem el tágítani mint a kutyák
ha lyukat akarnak kaparni maguknak a kerítés alatt
végre kint voltam
el kellett volna szaladnom
de nem mozdultam
fehér hálóing volt rajtam
abba törölgettem ráérősen az ujjaimat
hova is sietnék, gondoltam
a Tejút egymilliárd éve halott
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 513. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-28 12:02 | 2019. október 28.
Kedves Naplóm!
A sejtingerlékenységről olvastam az imént egy érdekes példát: ha veszel egy amőbát, és elkezded piszkálni, megbökdösheted akár ezerszer is, mindig vissza fogja nyerni az eredeti formáját. Aztán az ezredik bökésnél hirtelen fogja magát, összeomlik, és megsemmisül. Nem megyek most bele, miért keltette fel az érdeklődésemet ez a példabeszéd (aminek biztosan van ellenpárja is, mondjuk a rizses példa – egyetlen rizsszem átbillentheti a mérleget –, de az nem a sejtingerlékenységről szól, gondolom), most csak megállapítom, hogy létezik ilyen jelenség, és elraktározom a többi közé.
Meg kell tanulnom nem beavatkozni. Csak észlelni magam körül a világot. Tudatos megfigyeléssel, vagy éppen anélkül. Hagyni, hogy egy váratlan mosoly kibillentsen a szomorúságból. Ahogyan egyetlen rizsszem képes átbillenteni másik irányba a mérleget.
Szombaton ebédszünetben ebéd helyett lefeküdtem egy padra. A faleveleket figyeltem, ahogy sorra lelibbennek a felettem nyújtózkodó, félig már kopasz ágakról. Néha csak egy-egy, máskor több is egyszerre, ha feltámadt a szél. Az ágak rácsai közt át-átvillantak a napsugarak. Egy fél óra is eltelt így, mire észrevettem a villanyvezeték huzalait a fejem felett. Csodálkozva néztem őket: hogy kerültek oda? Déjà vu-érzésem támadt, mintha nem először történne ez velem. Hogy amit nem akarok látni, azt nem látom. Mert szétrombolná a bennem lévő idealizált képet arról, hogy milyennek kellene lennie egy helyzetnek, amelyben jól akarom érezni magam. Egy fa alatt fekve jólesik a lelibbenő leveleket és az ágak közt átvillanó napsugarakat figyelni. A huzalok bezavarnak. Az, hogy nélkülük nem lenne áram, az egy másik helyzethez tartozik. Sokáig bámultam a villanyvezetéket. Aztán már azt sem.
Popper Péter lejegyzett egy fiktív beszélgetést mester és a tanítványa között (ez is ma került, érdekes módon, elém):
– Mit tegyen az, aki mielőbb üdvözülni akar?
– Semmit.
– Hogyan lehet semmit sem tenni az üdvözülésért?
– Lehetőleg könnyedén.
2019. október 27.
A történetmesélés kapcsolat. Feltételez egy Másikat, akit talán nem is ismersz, mégis valamiért benne szólal, amit mondani tudsz, ezért mondani kell. Nem tehetsz úgy, mintha csak magadnak mesélnél.
| |
| 512. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-26 23:21 | 2019. október 26.
Kedves Naplóm!
Annyi szó esett a hasításról a „tündérhegyi” konferencián, hogy úgy döntöttem én is lehasítok magamról valamit. Annuskát. Hadd legyen külön élete!
Két mozzanatot szeretnék megörökíteni a mai napból, hogy ne felejtsem el. Alfonso két szemléletes példáját az első terápiás üléssel és a családterápiás intervencióval kapcsolatban.
A. megkérdezte, tudjuk-e hogyan kell csigát főzni. Nem tudtuk. Tisztáztuk, hogy a mi gulyásfőző versenyeinknek a katalánoknál csigafőző versenyek felelnek meg. A csigát langyos vízben kell feltenni a tűzre. Mivel jól érzi magát, előbújik. Mire a víz forró lesz, már nem tud visszabújni. Elég morbid példa (valószínűleg akkor sem felejteném el, ha nem írnám le.) Annak érzékeltetésére használta az előadó, hogy a diagnosztikai szakaszban nem érdemes a terápiás ülés résztvevőit szembesíteni a viselkedésükkel, hagyni kell, hogy olyannak mutassák magukat, amilyenek.
A másik példában egy kiránduló csoporthoz hasonlította a családot, amelynek látszólag csak az egyik tagja beteg. Ha egy családtag mentális zavarait diszfunkcionális családi háttér okozza, a „beteg” legtöbbször csak a tünethordozó. Ez olyan, mint amikor egy kiránduláson a többiek egy valakinek a hátizsákjába csempészik bele a saját csomagjaikat is, amelyeket nekik kellene külön-külön cipelniük. A családterápia feladata ilyenkor az, hogy a családi „kirándulás” résztvevőiben tudatosítsák, mi az, amit nem a tünethordozó családtaggal kellene cipeltetniük, hanem kinek-kinek a saját batyujában.
| |
| 511. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-25 21:36 |
2019. október 25.
Kedves Naplóm!
A Tündérhegy az ORI-ba költözött. Ne tudtam ezt eddig. Fél óra alatt ott vagyok gyalog. Három katalán pszichoterapeuta tart spanyol nyelven előadásokat és műhelyeket a TFP-seknek. Borderline személyiségzavarral küzdő kamaszok áttételfókuszú pszichoterápiája. Halálra izgultam magam előtte, nem vagyok tolmács, ahhoz vagyok szokva, hogy órákig elkérődzöm egy- egy mondaton. Kár volt izgulnom. A katalánoknak is tanult nyelve a spanyol, kristálytiszta érthetőséggel beszélnek, és nem használnak annyi idiómát, mint az igazi spanyolok.
Ismerős a terminológia is. Nagyjából az köszön vissza, amit pszichodráma-szakdolgozatomhoz összetanultam. Projektív identifikációk, a világ jókra és rosszakra hasítása, az ambivalens helyzetek elviselhetetlennek való megélése.
Egy borderline kamasz, magyarázza Alfonso, jóként éli meg a haverját, ha az kedvére való dolgokat mond neki, rosszként éli meg, ha vitatkozik vele. Nincs átmenet. Nincs elég jó barát.
Holnap kilenctől este nyolcig kis szünettel ugyanez. Tavaly betegként töltöttem három hetet az ORI-ban. Most dolgozom. Érdekes fordulatokat hoz az élet.
| |
| 510. | [tulajdonos]: tegnapról | 2019-10-24 19:32 | Kedves Naplóm!
Ezt még tegnap írtam:
2019. október 23.
Sárika férjével utaztam délután a 22-esen a Széll Kálmán térig. A rákoskeresztúri temetőbe tartott, a 301-es parcellát megtekinteni. Sárikával szeretett volna mindig elmenni, mesélte, de vele nem lehetett metrózni, átszállni, gyalogolni. Kérdeztem, hogy van, hogy viseli az özvegységet. Tárgyakról kezdett el mesélni, kiselejtezendő ruhákról, bútorokról. A lakásról, amiben 37 évet élt együtt a feleségével, és amit ki kellene már végre rendesen takarítani. A tárgyak makacsabbak, mint az emberek, gondoltam, erősebb a túlélési hajlamuk. Ott tartottunk már megint, hogy mindenről szó esett, csak Sárika férjéről nem. Próbáltam felidézni a nevét, amit egyszer már sikerült megtudnom, de elfelejtettem, és ezt szégyelltem volna neki elárulni. Itthon a férjemet kérdeztem: Hogy is hívják Sárika férjét. Miért? Vele utaztam. Lajos, azt hiszem.
Nehezen viselem a napszak-váltásokat. Ami este, elalvás előtt még tündérmesének látszik, abból reggelre boszorkányper lehet. Tettenérés, vallatás, szavak kiforgatása. A lágy részek kikapargatása akár a páncél alól is, a réseken át. A nyilvános autodafék népszerűsége nem lankad ma sem. Az is oda megy bámészkodni, aki alapvetően együttérez a halálra ítélttel.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 509. | vajdics: hiba-hiba-hiba | 2019-10-24 17:01 | 1. félkörívben, fenyegetően
2. Egy pillanatra még hálásnak éreztem magam: milyen kíméletesek ezek az „átszabók”.
3. Rémültem fordultam volna hátra, de nem kellett, mert a világ fordult meg velem.
(Én most ennyit találtam. Ha van még hiba, bárki figyelmeztethet, hálával fogadom.) | |
| 508. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-24 14:46 | 2019. október 24.
Cseléd voltam álmomban. Dajka.
Egy nagy háznál szolgáltam, valószínűleg több nemzedéken át, mégsem éreztem magam öregnek, később legalábbis, amikor nagy bajba kerültem, kiderült, hogy mindössze gimnazista korú lehetek, úgy nagyjából tizenhat-tizenhét éves. Az egyik gazdasszonyomtól, akit valószínűleg csecsemő korától én neveltem, halálakor kaptam egy ajándékot: két csipkésen áttört, gyöngyház fényben játszó, lyukacsos korongot. Akkorák voltak, mint egy szemüveg lencséi. És mintha valóban azok lettek volna; mintha láttam volna a mozdulatot, ahogyan egy kéz kifordítja a két korongot egy szemüveg keretéből, és átnyújtja nekem. Talán törött volt már az a keret. Vagy, ha nem is volt törött, a távozónak nem volt már rá szüksége. Megilletődve forgattam a két kerek lencsét, éreztem, hogy különleges kincsem van: ha belenézek, a résein keresztül nézhetem a világot.
Ekkor azonban ott termett egy ráncos öregasszony a kíséretével, és azt állította, hogy az a két korong az övé, tőle loptam. Ott álltam egyedül a túlerővel szemben. Nem volt senki, aki emlékezett volna a régi gazdasszonyomra, akit én neveltem fel, és szeretett engem. Nem volt senki, aki el tudta volna képzelni, hogy én rám ilyen értékes örökséget lehet hagyni. De nem szedték el tőlem rögtön a kincsemet, csak megfenyegettek, hogy egyszer érte jönnek, készüljek.
Mintha párbajt ajánlottak volna. Az öregasszony egy hosszú kardot villogtatott, a hívei félköríven fenyegetően álltak mögötte. Egy bútorok nélküli, apró szobába szorultam be a hatalmas ház egyik félreeső zugában. Csak egy ágy volt benne, amire nem mertem lefeküdni, nehogy elaludjak. Kétségbeesetten néztem körül, eszköztelennek éreztem magam és magányosnak. Valahonnan előkerült egy fehér nyelű, széles pengéjű kés. Megnéztem az élét és a hegyét: tompa volt. Nem tudtam elképzelni, hogy képes lennék annak az öregasszonynak a szívébe szúrni vele. Letettem magam mögé a padlóra. Akkor vettem észre, hogy mezítláb állok a téglaszínű, hideg csempén. A fal vakolatlan kövén nedvesség csordogált. Cellába kerültem? Így, ha akadna is valaki, aki a segítségemre tudna sietni, nem értesíthetem őket, sosem tudják meg, hogy bajban vagyok. Nem számíthatok másra, csak a magam erejére és a tompa élű késre. Ekkor, mintegy varázsütésre, ott termett Tóth Zsuzsa, a gimnáziumi barátnőm, aki ismert engem, nem hihette egy percig sem, hogy hazudok; hogy képes lennék lopni.
Vártam, vártunk. Hogy a túlerővel szemben is megküzdhessünk a nekem ajándékozott kincsekért. De az ellenfél nem jött. Talán végre fellélegezhetek. Ám ekkor megnyikordult az ajtó közvetlenül az ágyam mellett. Akkor már feküdtem, mert nagyon fáradt voltam, és már majdnem aludtam. Egyedül. voltam a cellában megint. Zsuzsa sehol. Felálltam, hogy megnézzem, ki áll a vastag faajtó mögött. Az öregasszony volt az. Leskelődött. Ekkor jöttem rá, hogy a párbajfelhívás csak kamu, a hátam mögött akar megtámadni, alattomban, amíg alszom. Félnem kellett hát újra.
Hirtelen rám jött a pisilhetnék, elindultam egy alkalmas helyet keresni. Össze-vissza bolyongtam egy csillárokkal, színes perzsaszőnyegekkel és gobelinekkel díszített épületben. Emeletről emeletre mentem, a felfelé vezető lépcsőkön is egyre lejjebb lévő szintekre jutva. A lépcsők alján tálcás pincérek mutatták az utat. Egyszer csak ott találtam magam egy tágas alagsori helyiségben. Egy pulton asztallap nagyságú vágódeszka állt, mellette kerek élű bárd, mögötte egy tagbaszakadt, kötényes férfi. Tudtam, hogy engem fognak darabokra vágni. És egy hang, mintha egy recept használati utasítását mondaná fel, sorolta a műveleteket: darabokra vágunk, üstbe teszünk, kifőzünk, hogy létrehozzunk egy másik nőt, aki majd nem emlékszik semmire az előző életéből, de sokkal szebb lesz, és vonzóbb, mint azelőtt: a tökéletes nő. Tudtam, hogy nincs menekvés.
Egy férfi, valami orvosféle, akinek az agyában a „recept” megfogant, már jött is felém mindkét kezében egy-egy injekciós tűvel. Körém tekerte a karját, mint valami polip, és belém fecskendezett egy anyagot, amiről lehetett tudni, hogy el fogok tőle aludni. Az egyik tűt a fejembe nyomta, a másikat a lábamba. Akkor már egy orvosi ágyon feküdtem. Nem fájt a szúrás, és abban is biztos lehettem, hogy a darabolást sem fogom érezni. Egy pillanatra még hálásnak éreztem magam: m
ilyen kíméletesek ezek az „átszabók”. Nem akartam mégsem beletörődni a dologba.
Nem tudtam, mikor kezd hatni az altatóanyag. Utolsó erőmmel feltápászkodtam az orvosi ágyról, és elindultam, hátha találok valahogyan egy egérutat. Ekkor eszembe jutott a barlang, amiben már sokszor jártam korábbi álmaimban. A föld alá kellett hozzá leereszkednem mindig, jó mélyre. Nedves, melegvizes hely volt, mint egy termálfürdő. A falain a kiálló kövek, ha megtapogattam őket, puhák és lágyak voltak. Tudtam, hogy csak ott lehetek biztonságban, akkor is, ha csak álom az egész. Erősen emlékeznem kellett, meg kellett találnom az átjárót, hogy az alagsornál is lejjebb kerülhessek. Találtam egy lépcsőt, ami ezúttal tényleg lefelé vezetett. Szinte repültem, úgy rohantam örömömben, hogy megvan, amit keresek, és végre megmenekülhetek.
Három szintet kellett bejárnom, közben több ajtó is utamat állta, de mind nyitva volt. Megérkeztem végre a barlangomba. A közepén narancsvörös, gőzölgő tó. Le akartam vetkőzni, hogy megfürödjek, ám akkor jobb kéz felől egy polcon megláttam a fenti bárd és a vágódeszka kicsinyített másolatát. Oda voltak téve, emlékeztetőül. Rémültem fordult volna hátra, de nem kellett, mert a világ fordult meg körülöttem. Estélyi ruhába öltözött szalonvendégek özönlöttek felém pezsgős pohárral a kezükben; a férfi, aki odafent a két injekciós tűt belém szúrta, diadalmas mozdulattal mutatott felém: a kísérlet sikerült. A vendégek tapsoltak, mosolyogtak, talán még valami zene is szólt.
Meg voltam rendülve: tényleg sikerült elaltatniuk, és csak álmodtam a menekülést? Amíg aludtam, feldaraboltak, és átszabtak valamivé, hogy vonzóbb legyek, mint amilyen vagyok? Mennyi idő eshetett ki az életemből, amíg ez történt? Alig mertem magamra nézni, de kíváncsi is voltam. A ruhám tűnt fel legelőször: egyszerű, szegényes ruha volt. Semmi csillogás. Megtapogattam a karomat, a törzsemet; nem voltam kövér, de extra csinos sem. És nem volt bennem semmi látványos, ami miatt ünnepelni kellett volna, hogy mennyivel tökéletesebb lettem. Találtam egy fali tükröt, lopva belenéztem. A vendégek és az „átszabóm” addigra már el voltak foglalva magukkal.
Lilásbarna fejkendő volt rajtam, az arcom egyszerű parasztlányarc. De hát, én nem változtam semmit, csodálkoztam, ugyanaz az vagyok, aki voltam. Hát, nem látják? Ekkor jelent meg a férjem, gyönyörködve nézett rám. Nem ismert fel. Én viszont felismertem őt, és ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el: én nem felejtettem el semmit! A kísérlet nem sikerült. A férjem hinni fog nekem, ha felidézem azokat az emlékeket, amelyeket csak mi ketten ismerünk. Szaladni kezdtem fel a lépcsőn. Szóltam a férjemnek, hogy fusson velem ő is. Hagyjuk ott az ünneplő társaságot. Legyünk szabadok.
| |
| 507. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-23 13:25 | 2019. október 23.
Egy négy év körüli, tejfelszőke kisfiú az erdőben megkérdezte a nevemet. Jókora terméskő volt a kezében, láthatólag éppen el akarta dobni, amikor a mellette álló ősz hajú férfi (az apja, vagy inkább a nagyapja) rászólt, hogy vigyázzon. A fiúcska kezében megállt a kő. Kb. öt lépés volt köztünk, amikor rám köszönt: Szia! Szia, feleltem. Hogy hívnak, kérdezte. Megmondtam. És téged, fordultam vissza, mert addigra már elhaladtam mellette. Márton, felelte.
Baszd meg, Annuska! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
