Mai mottóm: „Az erősek, amilyen kemények,/ olyan védtelenek.”
Irigylem a zsiráfokat. Nincs szükségünk napi két óránál hosszabb alvásra. Azt is úgy oldják meg, hogy pár percre hunyják csak le a szemüket ácsorgás közben. Állatkerti körülmények között láttak már fekve alvó zsiráfot is.
Ma fordítás közben rátévedtem egy oldalra (MORPHEUS' Movie catalog), ahol többek között a Gógyi felügyelő című mesefilm (?) epizódjait ismertetik. Elbűvölő dolgok vannak benne. Ilyenek:
„Tükörkép átok.
Hárpia néni és Tutyimutyi égnek a vágytól, hogy örömet szerezzenek felettesüknek, Bogarasnak. Ennek érdekében Megalopolis városában szétszórnak egy olyan varázsitalt, ami minden tükörbe néző személyt megdupláz. Megbénul a városka, amikor a varázslat hatására a túlburjánzott népesség az utcára nyomul. Jákobnak és Mauriziónak a saját másodpéldányaik segítségével kell megoldaniuk, hogyan vessenek véget a varázslatnak még mielőtt túl késő lenne.”
Amúgy a mimikrin gondolkodom mostanában, kedves Naplóm. Az állatok kicsiségük tudatában nagyobbnak mutatják magukat, mint amekkorák. Olykor vicces formában, lásd bohóchal. Máskor undorítónak vagy ijesztőnek igyekeznek látszani, lásd a hernyót, a varangyot. A gyilkos galóca harsány színeivel előre figyelmezteti áldozatát, hogy veszélyes. Pedig csak fél ő is, hogy megeszik reggelire. Az emberek sem különbek. Mekkora arc mögé kell bújnia annak a pici, szorongó emberkének, aki úgy hívja magát Óz. Mindenki törékeny, akkor is, ha nem tudja magáról. What small potatoes we all are, mondja az angol. De nem erről akartam most írni, hanem Annuskáról.
Annuskának az apai nagymamámat becézték a rokonok és az ismerősök. Széles vállú, termetes özvegyasszony volt, az a fajta, aki nem a fenekére, hanem a mellére és a hasára hízik. Anyu alkatra éppen az ellenkezője volt: a csípője és a combja kerekedett ki mindig, amikor meghízott. A mellei viszont akkor sem tudtak vetekedni az anyósa hatalmas bájaival, amikor tejtől duzzadtak. Kapott is érte elég fitymáló megjegyzést. Azért gondolom, hogy így lehetett, mert amikor egyszer kamasz koromban a kádban fürödtem (akkor már volt fürdőszobánk, az egész utcában először nekünk) Vajdics mama, leánykori nevén Kapási Anna, rám nyitotta az ajtót, végignézte, ahogy megfürdöm, és azt mondta: „Neked is olyan kicsi mellyeid lesznek, mint anyádnak. Nekem ilyen idős koromba’ már akkorák voltak, mint egy bili.” Évtizedekig küzdöttem a tudattal, hogy túl lapos vagyok. Annak ellenére, hogy a gimiben a fiúk, akik a lányok különböző testrészeit osztályozták évekig, mellkategóriában mindig nekem adták az első díjat. Azt mondták, szép alakja van. De nekem ez nem volt elég a gyógyuláshoz, ahogyan az sem volt elég, hogy amikor a gyerekeim megszülettek, mindig volt elég tejem, és sokáig szoptattam őket. Mind a három fiam megvolt már, amikor egy pszichodráma-műhelyen megszabadultam a rám sütött pecséttől.
Hát, ilyen volt Annuska, az én apai nagymamám a nagy valagával és a bili nagyságú melleivel. Amikor megszülettem, nagyon szerette volna, ha engem is Annának neveznek. Apu benne lett volna a dologban, de Anyu ellenállt („nem is tudom”, miért). A kompromisszum kedvéért lettem Anikó. Vajdics mama azt mondta, ilyen név nincs. Úgy, hogy a nevemmel sem voltam kibékülve soha. Szívesebben lettem volna Anna. Olyan szép név. Szebb, mint az Anikó. És most bárki becézhetne (vagy csúfolhatna) Annuskának, kedve szerint.
Azt olvastam az iszaptúró gébről, hogy a mellúszóit lábként használja, és azon kívül, hogy az iszaprétegben csúszkál, képes a mangrovegyökereken felmászni, és akár – most figyelj! – hatvan centimétert is tud ugrani. Én erre nem lennék képes! A szárazföldön az iszaptúró úgy marad meg, hogy vizet tart a szájában, és forgatja a fejét, mintha gargalizálna. Némi oxigént a bőrén keresztül is fel tud venni. Viszont ezek a lehetőségek korlátozottak számára. Perceken belül újra vissza kell térniük a vízbe, hogy benedvesítsék a bőrüket, és újra vizet vegyenek a szájukba. Ha veszélyforrásra lesznek figyelmesek, tüstént visszaugranak a biztonságot jelentő iszapba.
Tudtad ezt, Naplócskám? Én nem. Az élet szép.
Valami Lajos nevű kúszógébről is olvastam valahol. Szerintem Szörnyeteg Lajos az, csak gébnek álcázza magát. Nem tudom, miért kényszerült erre a korlátozott életmódra, csak sejtéseim vannak.
Megtaláltam a Bedebunk Sária és az iszaptúró elnevezés közötti etimológiai láncszemet. Az iszaptúrót sárhalnak is nevezik. Sárhal. Sária. Minden mindennel összefügg.
A kisebbik fiam, L. először hagyta le tegnap úszásban a legnagyobbikat. Az egy éve még duci kis srác, a nyáron rengeteget nyúlt. Már nem emlékszem, hogy júniusban vagy júliusban töltöttem öt napot Anyunál, mikor hazajöttem, esküdni mertem volna, hogy L. centiméterekkel magasabb, mint amikor utoljára láttam. Július elején volt ez, már emlékszem, amikor Majával az OPT-én jártunk.
Gondolkodtam tegnap, mi az, amit a világon a legjobban szeretek. A madártejen kívül. (A madártej a jelszavam valahol, ahol ilyen kérdésekre kellett felelni: kedvenc városa? kedvenc írója? kedvenc étele? Ehhez képest, azóta, hogy a második gyermekem megszületett, és a szomszéd asszonyom beadott az ablakon egy egész fazéknyit a habos sárga csodából, nem ettem madártejet. Október közepe volt, amikor a középső fiam született, aranyló ősz, mint most is.)
Szóval, gondolkodtam tegnap. A budaőrsi uszodában kaptam meg a választ, ahol a férjemmel egy teljes sáv a miénk lehetett, és felváltva átúszhattunk egymás alatt, ahogyan szoktunk: hol én merültem le a mélybe, hol ő, mint két összeszokott, öregedő delfin (vagy iszaptúró hal?). Az egyik körben én következtem volna, de azt hittem, ő jön, és elfelejtettem lemerülni. Majdnem egymásnak ütköztünk, de csak összeért az arcunk. Felnevettem. Olyan felszabadultan, ahogyan már régen. Szeretem ezt az egymás alatt átúszkálást, jobban, mint bármit. A madártejről le lehet mondani évtizedekre. Erről nem.
(Mellékszál: a nagyobbik fiam sokáig csúfolódott rajtunk hazafelé jövet, mert a „sávunk” szélén talált egy lefordított táblát, amelyen egy felirat arra kéri az úszókat, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek abban a sávban, mert ott hátrányos személy úszik.)
Megtaláltam a Bedebunk Sária és az iszaptúró elnevezés közötti etimológiai láncszemet. Az iszaptúrót sárhalnak is nevezik. Sárhal. Sária. Minden mindennel összefügg.
A kisebbik fiam, L. először hagyta le tegnap úszásban a legnagyobbikat. Az egy éve még duci kis srác, a nyáron rengeteget nyúlt. Már nem emlékszem, hogy júniusban vagy júliusban töltöttem öt napot Anyunál, mire haza jöttem, esküdni mertem volna, hogy L. centiméterekkel magasabb, mint amikor utoljára láttam. Július elején volt ez, már emlékszem, amikor Majával az OPT-én jártunk.
Gondolkodtam tegnap, mi az, amit a világon a legjobban szeretek. A madártejen kívül. (A madártej a jelszavam valahol, ahol ilyen kérdésekre kell felelni: kedvenc városa? kedvenc írója? kedvenc étele? Ehhez képest, azóta, hogy a második gyermekem megszületett, és a szomszéd asszonyom beadott az ablakon egy egész fazéknyit a habos csodából, nem ettem madártejet. Október közepe volt, amikor a középső fiam született, aranyló, sárga ősz, mint most is.)
Szóval, gondolkodtam tegnap. A budaőrsi uszodában kaptam meg a választ, ahol a férjemmel egy teljes sáv a miénk lehetett, és felváltva átúszhattunk egymás alatt, ahogyan szoktuk: hol én merültem le a mélybe, hol ő, mint két összeszokott, öregedő delfin (vagy iszaptúró hal?). Az egyik körben én következtem volna, de azt hittem, ő jön, és elfelejtettem lemerülni. Majdnem egymásnak ütköztünk, de csak összeért az arcunk. Felnevettem. Olyan felszabadultan, ahogyan már régen. Szeretem ezt az egymás alatt átúszkálást, jobban, mint bármit. A madártejről le lehet mondani évtizedekre. Erről nem.
(Mellékszál: a nagyobbik fiam sokáig csúfolódott rajtunk hazafelé jövet, mert a „sávunk” szélén talált egy lefordított táblát, amelyen egy felirat arra kéri az úszókat, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek abban a sávban, mivel ott hátrányos személy úszik.)
Úgy döntöttem, kibékülök Nagy Feróval, a nemzet csótányával, és a példáját követve felveszem a DOKK iszaptúrója nevet. De hogy senkit ne sértsek e nyilvánvaló blaszfémiával (a DOKK nevét szájadra hiába ne vedd), csak a betűeltolásos változatot használnám: Kiszaptúró. Elég undorító, nem? (Sokkal kifejezőbb, mint a Bedebunk Sária, amit a Hetedíziglenben használok.)
A „kiszap” és a „túró” konnotációit is figyelembe véve, épp’ nekem való, hiszen nagyon jól tükrözi, milyen perszóna (non grata) tudok lenni, ha akarok. Ha nem vigyázok. Iste némbere én vagyok. Ne membere, vigyázat, óriási a különbség! (Ki gondolná, mekkora jelentősége van egy ékezetnek?)
Gondolkodtam a DOKK dzsókere elnevezésen is (úh, megint kimondtam – ebből kövezés lesz!), betűeltolással: kdzsóker. Kicsit nehéz kimondani, de ha igyekszem, még elnyerhetem ezt a címet. Talán még embert is ölök. Ha kell. Hanem most már elég a viccelődésből, fordítsuk komorra a szót: megerem van, akarom mondani melegem. Kérek egy folyót jéggel a tetején!
