NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2025-01-16 06:07 Összes olvasás: 43713Olvasói hozzászólások nélkül| 44. | Burai Katalin: Elszalasztott lehetőségek | [tulajdonos]: szereplés | 2011-02-27 09:38 | Nagyon tisztelem ezt a lelki munkát!
Az epizodikus emlékezet kemény munka, tényleg leszámolás. Drámai, hiszen a feltárt idő kultúrájából építi a történetszerkezetet, az élettörténeti forgatókönyvet. Mindezt úgy, hogy évtizedekkel később is koherens legyen az aktuális én-képpel, önértékeléssel. A Te memoárod különösen őszinte, önmagadhoz, hozzánk, olvasókhoz és a helyzetekhez is, így is harmonikus integráció, és így is fáj, mint az eltűnt idő. Szívbe markoló, hogy az évtizedek szociális dzsungelében félelemben élő lénynek aposztrofálod magad, - és érthető, hogy az identitás érzete nélkül.
Még egyszer mondom tiszteletre méltó, bátor munka ez a szépirodalmi napló.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 43. | sticka: memoár | [tulajdonos]: szereplés | 2011-02-27 08:43 | | Tudom, hogy nem nekem írsz, de mégis nekem írsz. ;) Leszámolás a múltaddal? Ez így hülyeség, szerintem. Más idők voltak. Jelentők és jelentettek. Én például mintha egy szép színes szappanbuborék közepén csücsültem volna végig - kamaszként, illetve fiatal felnőttként - azokat az éveket. Pedig az én házam előtt is megállt a fekete volga, fogadtam vendégeket "környezettanulmányra". Talán ki kéne kérni a dossziémat, bár fogalmam sincs róla, mit tehettem, ami miatt figyelni kellett rám is. Repülő Egyetem. Valamikor jó lenne hallani tőled is az akkor időkről kicsit bővebben. | |
| 42. | [tulajdonos]: szereplés | 2011-02-26 12:54 | Torkomban dobogott a szívem. Szinte mindig, ha "ismeretlen" közeg vett körül. Csak akkor nyugodtam meg, ha felfedeztem valami biztonságot sugárzó részletet, ha "visszasüllyedhettem" otthon-önmagamba.
Legbüszkébb második oklevelemre voltam. Az iskola irodalmi pályázatán (fogalmazást kellett írni) nyertem negyedikesként, holott nyolcadikosok is indultak. Idősebb barátom, aki szereplő volt benne, elmesélte, osztályában is felolvasták. Nem tudtam szégyenkeznem kell-e emiatt, iránymutatás híján ... szégyenkeztem.
Az április 4-i ünnepségen a falu kultúrházában (több száz résztvevő), 10 évesen kellett elszavalnom egy Váci Mihály verset. A próbákon minden jól ment, tanáraim dicsértek, de ott remegő hangom mellett belesültem, szerencsére a kezemben lévő papíron hamar megtaláltam a folytatást, így csupán hatásszünetként könyvelődött el a bizonytalanság.
Osztályomban a legjobb focista voltam, számolatlanul lőttem a gólokat. Nyolcadikosokat is legyőzve lettünk bajnokok. Amikor a tornatanárom berakott az iskolaválogatottba, csak töredékét tudtam nyújtani a korábbiaknak.
A kispályás foci megyei bajnokságában, Tiszaligeten, feltétlenül le kellett győznünk ellenfelünket, hogy döntőt játszhassunk. Bár elég jó voltam, éreztem nem megy úgy, ahogyan szeretném.
Hihetetlen, de megláttam a pálya szélen szurkolni azt a tanárnőt, akibe titkon szerelmes voltam. Néhány perc és néhány csel után a döntőbe rúgtam a csapatot, ... és még egy nagy puszit is kaptam tőle.
Amikor megnyertem nyolcadikban a járási kémia versenyt, könnyű dolgom volt. A szomszéd faluban - ismerős közegben - kellett bizonyítani. A megyeire már egy városban (talán Gödöllőn?) került sor.
Utólag, kémiatanárom előtt, minden feladat csont nélkül ment, de ott mindent elrontottam, amit lehetett.
Másodikos gimnazistaként a politikai vetélkedőn lettem az iskola legjobb politikusa. Később a főkiszesek elvittek iskolák közötti megmérettetésre is. Egy alkalommal nekem kellett volna elmondanom a választ, talán épp a Disznó-öbölben történtekről. Jól ismertem a témát, Kuba egyébként is a szívem csücske volt. De nem ment. Valaki másnak kellett folytatnia. Ezután csak "háttérmunkás" lehettem. Később kértem, ne hívjanak többet.
Harmadikosként engem kértek, hogy a szalagavatón búcsúztassam el a negyedikeseket. A szöveget is nekem kellett megírnom. Osztályfőnököm javasolt néhány módosítást, melyet elfogadtam, de irodalom tanárnőm (övé volt az egyik negyedikes osztály) még így sem volt teljesen elégedett. Még néhány változtatás, és lassan kezdtem nem sajátoménak érezni a szöveget.
A szalagavatón, egyik kézben a papír, másikban a mikrofon és két remegő láb. Néhány mondatot beleolvastam a mikrofonba, amely nem működött. Az első sorokban a fiúk mosolyogtak, éreztem, hamarosan nevetni fognak. Egy grimasz, és leengedtem a mikrofont tartó kezet. És a szöveget tartót is. Ez lendíthetett át,
mert a félelem megszűnt. Csak mondtam, mondtam a magamét ...
Utólag szembesülnöm kellett irodalom tanárnőm szemrehányó tekintetével. Kiderült, a "javítatlan" változatot kapta a hallgatóság. A srácoktól gratulációkat kaptam, a tanárnőtől pedig egy kettest, irodalomból negyedik év végén.
Építőtáborban, utolsó napon odajött hozzám Éva, akiről nem tudtam levenni a szemem a tíz nap alatt. Néhányszor találkozott a tekintetünk, de remény és bátorság nem volt bennem. Fölöttem járt ... minden szempontból.
A tábortűztől távolabb egy kis ligethez vezetett. Nem szólt semmit, később is csak azt, ez nem jelenti, hogy együtt járunk. Ő csókolt először. Én hagytam, hogy az, és csak az történjen, amit ő akar. Remegtem akkor is, de nem a félelemtől ...
Haraszti Miki hívott el először "repülő egyetemre". A "butikban" a könyvespolc mögötti matracon beszélgettünk, én már rég túl voltam a "Darabbér"-en. Egy címet adott és egy időpontot. Már nem emlékszem melyik volt az első, talán a Villányi úti Radnóti lakás. A további alkalmakról mindig ott vagy a Galamb utcában lehetett tudni. A Fő téren Kis János sorozata "ment", elvittem egyik barátomat, aki bár "érdekesnek" találta, azt mondta nem jön másodszor. Nem mondta miért, valószínűleg nem "mert".
Az évek és a közeledő rendszerváltás "felhígította" ezeket az alkalmakat. Míg a Konrád-lakásában maroknyian voltunk csak, az Auróra-i Duna körös összejöveteleken már alig fértünk a sok-sok "okos" embertől. Nekem itt fejeződött be.
Béketáborban voltunk egy hollandiai kis faluban. A hollandok voltak a legaktívabbak akkoriban, leginkább ők támogatták békemozgalmunkat. A Nato támaszpontot hitvány kis szögesdrót védte, könnyen átverekedhette magát rajta az ember, és fényképeket is lehetett készíteni.
Végigvonultunk a falu kis utcáján, csörömpölve, néhány transzparenssel, jelszavakat kiabálva időnként. Majd leültünk, és némán (beszélgetve, mogyorót rágcsálva) tüntettünk. Másnap korán reggel rendőrök jelentek meg a táborban. Minden magyar felszívódott, de én még a reggeli kávém előtt voltam. Igazoltattak, nagyon kedvesek voltak, eszükbe sem jutott "kiutasítani" az országból ...
Az egyetemen a filozófia, politikai gazdaságtan, mamut és egyéb tanárok mind jó fejek voltak.
81-ben barátommal átruccantunk Krakkóba. Mindent szívtunk, ami a levegőben volt, és moziba is elmentünk.
Szóba került polgaz órán a moziélmény, s nekem a nyári "Czlowiek z zelaza" volt a legemlékezetesebb. Bár nem beszéltem lengyelül, mégis mindent értettem, a tapsokat a bekiabálásokat ... mindent.
És elmesélhettem ...
Mamut-ból egy előadással meg lehetett váltani a félévi jegyet. (Ez még jóval Grósz előtt volt.) 1956 előzményéről tartottam, az 53-as KV üléstől kezdődően. Jeleztem tankörtársaimnak, hogy az ötvenhatos eseményekre a "forradalom" kifejezést fogom használni, de ez ugyanazt jelent, amire mások az "ellenforradalom" szót használják. Az előadást nem sikerült egy óra alatt befejezni, de még a következőn sem. Sokat kérdeztek, a tanárom is (holott ő azért sokkal többet tudott erről). Eleinte remegett a hangom, csak lassan nyugodtam meg. Ez az alkalom "legalizálta" megváltozott világlátásomat.
A Belgrád rakparti klubban Hegedűs András volt a meghívott vendég. Pezsgett a levegő. (Ugye, akkor még nem a sorokat olvastuk, hanem a "közeit".) Kérdeztem, vagy inkább beszéltem. Jól körülírtam, hogy a hallgatóság értse. Végül, ahelyett, hogy feltettem volna, mikor lesz demokrácia Magyarországon, az jött ki, "Mikor lesz népszavazás Magyarországon?"
Hosszú évek kellettek, amíg a filmklubban meg mertem szólalni. Annyi okos ember között a kívülálló. Perlaki vezette azt a klubot a Mátra moziban. Kétszer vetíttette le egymásután Oshima: Szertartás c. filmjét. Az "okosok" éjjel 1 után vagy belealudtak, vagy már elmentek. A terep végre az enyém (is) lehetett.
(Ezt is befejezem most itt, mert ennek sem érnék a végére ...)
Itt a Dokkon gyorsan elmúlt a remegésem. Nem, mintha ismernélek, még csak otthon sem érzem magam igazán.
Egyszerűen ezt a naplót nem neked írom ... a múltammal számolok le, hogy elcsíphessek valamit a jövőből. Egy lehetségeset.
Anna ellenére mondom ezt, hogy tudom, ha nem olvasnád, nem írnék többet ... | |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 38. | sticka: Mitől félek? | [tulajdonos]: félelmeim | 2011-02-23 23:51 | | Amikor kislány voltam, visítva ugrottam ki a kádból, ha kihúzták a dugót. Féltem, hogy lefolyok, hiába tudtam, hogy nem férek be a csőbe. Mostanában az írástól félek. | |
| 37. | [tulajdonos]: félelmeim | 2011-02-23 23:35 | Ezzel többnyire nem tudunk mit kezdeni, együtt élünk vele.
Ha nem nyilvánvaló a dolog, általában nem kérdezi meg tőlünk senki; félünk-e, és ha igen, mitől.
Sokszor palástoljuk félelmeinket, elrejtjük, mintha az szégyen lenne.
Rozsdás szögbe léptem, még iskolás korom előtt, irány Varga doktor úr. Akkor már túl voltam néhány injekción, a "félelmem" jogos volt. Valamiért mégsem tudtam legyőzni. Csak sírtam, sírtam és feszítettem. A doktor kiküldte anyámat, én pedig akkora pofont kaptam tőle, hogy székkel együtt felborultam. Ám, mire anyám visszaért a zajra, a tetanusz már a helyére került.
Sok védő- és egyéb oltáson estem át, de soha többé nem sírtam emiatt.
Gyerekkoromban azt hittem, a hínár lehúz. Ha fölé úszom, de nem vagy alig érintem akkor rendben, de nem lógathatom le a lábam. Csak jóval később jöttem rá, a hínárnak nincsenek szándékai ..
A jó tanulók általában nyápicok is, ez volt a nézet a faluban. Amikor az "erősek" engem szekáltak, inkább hátat fordítottam nekik. Aztán az egyik nap, az első óra előtt, már nem lehetett kitérni. Azt hittem - és legtöbben azt hisszük ma is - az "erősek" tényleg erősek. Akkor kiderült számomra: nem feltétlenül. Ugyanis L. Antit, különösebb erőfeszítés nélkül sikerült a szemetesládába gyömöszölnöm. Magam is meglepődtem. Barátok lettünk. Ha az "a." osztállyal voltak összetűzések, mindig hívtak. Én pedig mentem és békítettem, legtöbbször sikertelenül, de soha nem ütöttem először.
Szüleim csirkéket vettek, és egy vad kakast. Az udvar azon része volt az övék, ahol a WC is volt. Első egy-két alkalommal anyám kísért, tartotta távol a kakast egy bottal. Utána én tettem ugyanezt. Néhány hét múltán már bátorságpróba volt WC-re menni, egyre rövidebb botokkal vagy anélkül.
A patak hídja mellett szigetelt fűtéscsövet vezettek át. Addig nógattak a többiek, amíg remegő lábakkal, a híd korlátjába kapaszkodva átmentem rajta. Később a többiek is követtek. Nem kellett egy hónap, és minden nap (az iskolába vezető út mentén volt) átgyalogoltam rajta, fogódzó nélkül, nemegyszer futva.
Énekórán "felelnem" kellett, vagyis elénekelnem a "Csitári hegyek alatt" első versszakát. Addig nem figyeltem a hangomra, otthon bátran énekelgettem a táncdalfesztiválok slágereit. Az énekórán azonban valahogyan a többi diákra tévedt a tekintetem, és abban a pillanatban meghallottam a saját hangomat is. Hármast kaptam, néhány héttel később pedig egy 1-est, mert nem voltam hajlandó egy másik dalt elénekelni. Még hónapokig rettegtem attól, hogy kihív a tanár, csak sokára jöttem rá, erre nem fog sor kerülni.
Féltem az új iskolától. Azt hittem, Budapest mellett csupa okos gyerek lakik. Ráadásul "a"-s tájszólásom miatt is szégyenkeztem valamelyest. Ez esetben azonban csak pörögtek a napok, s fokozatosan kiderült, nincs mitől félnem, sőt ...
A többiekhez képest olvasottnak számítottam nyolcadik osztályban ezért én (és még két másik gyerek) szabadon választhattunk miből írunk olvasónaplót irodalom órára. Leemeltem az otthoni sorozatból egyet, és azt kezdtem el. Theodore Dreiser: Amerikai tragédiája volt. Említettem, nagyon vizuális alkat vagyok. A regényt remegő testtel, izgalommal vegyes rettegéssel olvastam. Annyira erős olvasmányélményem azóta sem volt.
A faluban nem, de Budapest mellett féltem a sötétben. Minden zörej, állathang és más megriasztott. Sokszor futva mentem haza, ha lehetett valakivel. Tudtam, hogy kell valamit kezdenem ezzel a "hülyeséggel".
Indításként este 10-11 után kiültem a ház elé - akkoriban még nem készült el a kerítés -, egy-két órára, és figyeltem, hallgatóztam. Próbáltam azonosítani a zajokat, hozzárendelni mindegyiket valami ésszerűhöz. Utána elmerészkedtem a szomszédos utcáig, majd még messzebbre. Talán fél évig "sétálhattam" így, míg a megfoghatatlan elmúlt.
Ifjúkoromban azt hittem, borzalmasan erős vagyok. Az építkezés és a sport elég szépen megformálta az izmaimat. Azon fantáziáltam, hogy majd megmentek valakit, ha rossz emberek jönnek, akkor erővel legyőzöm őket.
Talán az utolsó busszal jöttem haza, s láttam, hogy a másik irány buszmegállójában hárman vernek valakit. Meggyorsítottam a lépteimet, hátha itt az idő. 10 méterre lehettem, amikor az egyikőjük megindult felém. Kés volt nála. Azt mondta, ne gyere közelebb. De hiszen nem is tudtam volna. Csak álltam, és néztem, mi történik. Hevesen vert a szívem, képtelen voltam megmozdulni. Szerencsére a verekedés gyorsan abbamaradt, a srácok elhúztak, s akit megrugdostak, annak sem lett különösebb baja.
Sokszor gondoltam az esetre. A bénultságra. Bizonyos vagyok benne, ha a késes rám támadt volna, minden egyszerűbbé válik. Az ösztönök elég jól működnek ...
A gimis röplabdacsapatunk egyik játékosa 17 évesen felakasztotta magát egy damillal. Hónapokig remegtem, ha rágondoltam, és elképzeltem a történéseket.
A művészettörténet tanárom, aki festő volt kiállított minket, a "tárgyalkotó kört" az FMK-ban. Mindenki kitalált valami "abszurd" cselekvést és tette a dolgát. A "művészek" jöttek megtekinteni a rendhagyó valamit. Csak Bálint, a tanár beszélhetett, nekünk nem volt szabad interakcióba lépni a "nézőkkel". Valaki nagyon leszólta Bálint "lázadását", hangja kioktató volt. Bálint nyugodt maradt, és ütős replikákkal feszítette tovább a húrt. A "művész" "kiborult", és úgy jött át a szalagon, mintha valamilyen tettlegességre készülne. Nálam volt egy sárga flakonban valamilyen karbamidot tartalmazó - egyébként ártalmatlan - por. Ráöntöttem. Az öltönyére. A meglepetés és a bűz ereje hatott. A művész legyintett és elballagott. Bálint később megrótt ezért, és én hiába próbáltam magyarázni a félelmeimet ...
(Bocs, soha nem érek a végére, ha mindent leírok, ami eszembe jut erről ...)
A volt Ganz-ban, egy ipari csarnokban kellett a régi lámpatesteket leszerelnünk. A 3x12-es alumínium létra, teljesen kihúzva, épp nekitámasztható volt a mennyezetet tartó bordának. Kb. 10 méter magasan. Mindkét kollégám, akivel dolgoztam, próbálkozott, de az utolsó szakasz felénél mindkettő visszafordult. Ott volt 30 cm-es kilengés, és nem látszott stabilnak a dolog. Mielőtt fölmentem, tudtam, onnan még egy méteren keresztül kell legyőzni a félelmet ... és kész.
Korábban magasságtól való félelmeimről voltam "híres", ám azóta minden ilyen jellegű munkát nekem kell végeznem. Mindig megcsinálom, de mindig remegő lábakkal - soha nem lesz belőlem alpinista.
Két héttel ezelőtt a pszichológusom váratlanul megkérdezte: "Mitől fél?"
Hosszú percekig hallgattam, hiába - még mindig nem tudom, mitől ... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 35. | [tulajdonos]: itt vagy még? | 2011-02-23 21:56 | Kedves sticka, ha te nem vagy, nem biztos, hogy ennyi bejegyzést megér a napló. Jól esik a noszogatásod :-)
Ám, ha nem érdekel, akkor .... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
