NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2025-04-23 11:59 Összes olvasás: 44603| 37. | [tulajdonos]: félelmeim | 2011-02-23 23:35 | Ezzel többnyire nem tudunk mit kezdeni, együtt élünk vele.
Ha nem nyilvánvaló a dolog, általában nem kérdezi meg tőlünk senki; félünk-e, és ha igen, mitől.
Sokszor palástoljuk félelmeinket, elrejtjük, mintha az szégyen lenne.
Rozsdás szögbe léptem, még iskolás korom előtt, irány Varga doktor úr. Akkor már túl voltam néhány injekción, a "félelmem" jogos volt. Valamiért mégsem tudtam legyőzni. Csak sírtam, sírtam és feszítettem. A doktor kiküldte anyámat, én pedig akkora pofont kaptam tőle, hogy székkel együtt felborultam. Ám, mire anyám visszaért a zajra, a tetanusz már a helyére került.
Sok védő- és egyéb oltáson estem át, de soha többé nem sírtam emiatt.
Gyerekkoromban azt hittem, a hínár lehúz. Ha fölé úszom, de nem vagy alig érintem akkor rendben, de nem lógathatom le a lábam. Csak jóval később jöttem rá, a hínárnak nincsenek szándékai ..
A jó tanulók általában nyápicok is, ez volt a nézet a faluban. Amikor az "erősek" engem szekáltak, inkább hátat fordítottam nekik. Aztán az egyik nap, az első óra előtt, már nem lehetett kitérni. Azt hittem - és legtöbben azt hisszük ma is - az "erősek" tényleg erősek. Akkor kiderült számomra: nem feltétlenül. Ugyanis L. Antit, különösebb erőfeszítés nélkül sikerült a szemetesládába gyömöszölnöm. Magam is meglepődtem. Barátok lettünk. Ha az "a." osztállyal voltak összetűzések, mindig hívtak. Én pedig mentem és békítettem, legtöbbször sikertelenül, de soha nem ütöttem először.
Szüleim csirkéket vettek, és egy vad kakast. Az udvar azon része volt az övék, ahol a WC is volt. Első egy-két alkalommal anyám kísért, tartotta távol a kakast egy bottal. Utána én tettem ugyanezt. Néhány hét múltán már bátorságpróba volt WC-re menni, egyre rövidebb botokkal vagy anélkül.
A patak hídja mellett szigetelt fűtéscsövet vezettek át. Addig nógattak a többiek, amíg remegő lábakkal, a híd korlátjába kapaszkodva átmentem rajta. Később a többiek is követtek. Nem kellett egy hónap, és minden nap (az iskolába vezető út mentén volt) átgyalogoltam rajta, fogódzó nélkül, nemegyszer futva.
Énekórán "felelnem" kellett, vagyis elénekelnem a "Csitári hegyek alatt" első versszakát. Addig nem figyeltem a hangomra, otthon bátran énekelgettem a táncdalfesztiválok slágereit. Az énekórán azonban valahogyan a többi diákra tévedt a tekintetem, és abban a pillanatban meghallottam a saját hangomat is. Hármast kaptam, néhány héttel később pedig egy 1-est, mert nem voltam hajlandó egy másik dalt elénekelni. Még hónapokig rettegtem attól, hogy kihív a tanár, csak sokára jöttem rá, erre nem fog sor kerülni.
Féltem az új iskolától. Azt hittem, Budapest mellett csupa okos gyerek lakik. Ráadásul "a"-s tájszólásom miatt is szégyenkeztem valamelyest. Ez esetben azonban csak pörögtek a napok, s fokozatosan kiderült, nincs mitől félnem, sőt ...
A többiekhez képest olvasottnak számítottam nyolcadik osztályban ezért én (és még két másik gyerek) szabadon választhattunk miből írunk olvasónaplót irodalom órára. Leemeltem az otthoni sorozatból egyet, és azt kezdtem el. Theodore Dreiser: Amerikai tragédiája volt. Említettem, nagyon vizuális alkat vagyok. A regényt remegő testtel, izgalommal vegyes rettegéssel olvastam. Annyira erős olvasmányélményem azóta sem volt.
A faluban nem, de Budapest mellett féltem a sötétben. Minden zörej, állathang és más megriasztott. Sokszor futva mentem haza, ha lehetett valakivel. Tudtam, hogy kell valamit kezdenem ezzel a "hülyeséggel".
Indításként este 10-11 után kiültem a ház elé - akkoriban még nem készült el a kerítés -, egy-két órára, és figyeltem, hallgatóztam. Próbáltam azonosítani a zajokat, hozzárendelni mindegyiket valami ésszerűhöz. Utána elmerészkedtem a szomszédos utcáig, majd még messzebbre. Talán fél évig "sétálhattam" így, míg a megfoghatatlan elmúlt.
Ifjúkoromban azt hittem, borzalmasan erős vagyok. Az építkezés és a sport elég szépen megformálta az izmaimat. Azon fantáziáltam, hogy majd megmentek valakit, ha rossz emberek jönnek, akkor erővel legyőzöm őket.
Talán az utolsó busszal jöttem haza, s láttam, hogy a másik irány buszmegállójában hárman vernek valakit. Meggyorsítottam a lépteimet, hátha itt az idő. 10 méterre lehettem, amikor az egyikőjük megindult felém. Kés volt nála. Azt mondta, ne gyere közelebb. De hiszen nem is tudtam volna. Csak álltam, és néztem, mi történik. Hevesen vert a szívem, képtelen voltam megmozdulni. Szerencsére a verekedés gyorsan abbamaradt, a srácok elhúztak, s akit megrugdostak, annak sem lett különösebb baja.
Sokszor gondoltam az esetre. A bénultságra. Bizonyos vagyok benne, ha a késes rám támadt volna, minden egyszerűbbé válik. Az ösztönök elég jól működnek ...
A gimis röplabdacsapatunk egyik játékosa 17 évesen felakasztotta magát egy damillal. Hónapokig remegtem, ha rágondoltam, és elképzeltem a történéseket.
A művészettörténet tanárom, aki festő volt kiállított minket, a "tárgyalkotó kört" az FMK-ban. Mindenki kitalált valami "abszurd" cselekvést és tette a dolgát. A "művészek" jöttek megtekinteni a rendhagyó valamit. Csak Bálint, a tanár beszélhetett, nekünk nem volt szabad interakcióba lépni a "nézőkkel". Valaki nagyon leszólta Bálint "lázadását", hangja kioktató volt. Bálint nyugodt maradt, és ütős replikákkal feszítette tovább a húrt. A "művész" "kiborult", és úgy jött át a szalagon, mintha valamilyen tettlegességre készülne. Nálam volt egy sárga flakonban valamilyen karbamidot tartalmazó - egyébként ártalmatlan - por. Ráöntöttem. Az öltönyére. A meglepetés és a bűz ereje hatott. A művész legyintett és elballagott. Bálint később megrótt ezért, és én hiába próbáltam magyarázni a félelmeimet ...
(Bocs, soha nem érek a végére, ha mindent leírok, ami eszembe jut erről ...)
A volt Ganz-ban, egy ipari csarnokban kellett a régi lámpatesteket leszerelnünk. A 3x12-es alumínium létra, teljesen kihúzva, épp nekitámasztható volt a mennyezetet tartó bordának. Kb. 10 méter magasan. Mindkét kollégám, akivel dolgoztam, próbálkozott, de az utolsó szakasz felénél mindkettő visszafordult. Ott volt 30 cm-es kilengés, és nem látszott stabilnak a dolog. Mielőtt fölmentem, tudtam, onnan még egy méteren keresztül kell legyőzni a félelmet ... és kész.
Korábban magasságtól való félelmeimről voltam "híres", ám azóta minden ilyen jellegű munkát nekem kell végeznem. Mindig megcsinálom, de mindig remegő lábakkal - soha nem lesz belőlem alpinista.
Két héttel ezelőtt a pszichológusom váratlanul megkérdezte: "Mitől fél?"
Hosszú percekig hallgattam, hiába - még mindig nem tudom, mitől ... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
