NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2025-01-16 01:51 Összes olvasás: 43686| 53. | [tulajdonos]: 2! | sticka: ne'má | 2011-03-03 18:21 | | Pedig azt, drága hölgyem ... táncolni tanulok :-) | |
| 52. | [tulajdonos]: diagnózis | Burai Katalin: Elszalasztott lehetőségek | 2011-03-03 18:17 | Kedves Katalin!
Nagyon köszönöm, hogy beleolvastál a naplóba, és megtiszteltél gondolataiddal.
Ne haragudj őszinteségemért, de hiába olvastam el többször soraidat, nem értem.
Buta vagyok. Egyenként tudom mit jelent az epizodikus emlékezet, a feltárt idő, a koherencia, az én-kép (az önértékelésről inkább ne, azzal hadilábon), az őszinteség, az integráció, a szociális jungle, s még aposztrofáltam is egyszer, néhány sör és unikum után, így együtt az egészet mégsem ...
Tudod, azt figyeltem meg az orvosoknál, minél betegebb a páciens, annál bonyolultabban kezdik neki magyarázni a magyarázhatatlant.
Mondd, menthetetlen vagyok?
Vagy csak hülye? - Ez utóbbival kiegyeznék.
A félelemhez, a félelmeimhez való viszonyomat - az "impotenciámat", ha úgy tetszik - valóban tisztába kell tennem, a világ csak rosszabb lesz, s mi sem leszünk jobbak benne.
Sok minden van, amit ki kell írnom magamból, s azt remélem, amint papírra kerül, célba is veszi a kukát. Ezért teszem.
Így aztán nem "szépirodalmi" napló ez, se nem szép, se nem irodalmi, csak egy egyszerű ... talán kicsit gyógyító.
Az, hogy ez egy irodalmi kikötőbe evezett be, puszta véletlen.
Köszönöm a biztatásodat, erőt ad ... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 51. | sticka: Karcolatok | [tulajdonos]: "D" | 2011-03-02 07:32 | Ezt néhány perce találtam meg a hálón:
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:eysPWp_foYgJ:www.kispad.org.hu/baloghjanos.php+tan%C3%A1r+Magyarmecske,+Besence,+gimn%C3%A1zium+Borsod&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&source=www.google.hu
Este én is elolvasom. Szia. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 50. | sticka: emlékszem | [tulajdonos]: "D" | 2011-03-02 07:24 | | D-t először egy tv-riportban láttam. Emlékszem, mennyire megdöbbentem. Nem illett a cigányok közé. Hogy ezt miből állapítottam meg? Előítélet. Semmit nem tudtam a cigányokról, hisz csak zenészcsaládokat, ismertem. A riportban megmutatott világ fokozta bennem az idegennel, ismeretlennel szembeni viszolygást. Később egyre többször tűnt fel D a helyi műsorokban, országos csatornákon. Fiatal felnőttként már valamiféle megmagyarázhatatlan büszkeséget éreztem, ahogy hallgattam, pedig talán ha egyszer találkoztam vele személyesen. Aztán el is feledkeztem D-ről. Semmit nem tudtam a cigányság életéről, problémáiról sem. Amikor a sajtó egyre gyakrabban kezdett szellőztetni cigány-híreket, mindig D. jutott eszembe. Ha most jól belegondolok, évtizedekkel ezelőtt ő indított el a cigányok felé, bár én erről a kezdőrúgásról nagyon sokáig mit sem sejtettem. Ahogy arról a néhány percről sem, aminek hatására egyszer felborítom (kifordítom) addigi konszolidált középosztálybeli életem. D. mint bennem csírázó mag, D. mint mítosz. Eléggé patetikus szöveg, nem? :) | |
| 49. | [tulajdonos]: "D" | 2011-03-02 04:27 | "D" kínálta azt a lehetőséget, melyre máig úgy gondolok, mint a legsajnáltabb elhalasztottra. Ha akkor másképp döntök, bizonyosan másképp alakul az életem, és ez a napló nem születik meg.
Jászladány, ahol születtem, már akkor is erősen "vegyes" lakosságú falu volt. Bár ötéves koromban elköltöztünk onnan (pár hónapja tudtam meg anyámtól, miért) mégis sok időt töltöttem ott későbbi gyermekkoromban is, apai nagyanyámnál "elhelyezve". Azzal a vályogházzal épp szemközt cigány családok laktak. Sokat játszottam a hasonló korú gyerekekkel, gombócokat gyúrtunk az alföldi fekete földből, melyeket egy hajlékony botocska végére tűzve, nagyon messzire lehetett elhajítani, vagy "csészéket" formáltunk belőle, abba beleköpve a földhöz vágtuk, és hallgattuk mekkorát szól. Együtt jártunk a belvízzel feltöltött lapályra fürdeni, de az artézi kútra is vízért. Segítettek hozni a kannákat, ha elfáradtam. Sokszor hívtak be a házukba is, melyet nagyanyám nem nézett jó szemmel, de nem is tiltott meg. Kerítésük nem volt, a lakásukban ugyanolyan döngölt föld, épp csak kicsivel nagyobb rendetlenség és kosz. Mégis volt valami "melegség" ott, míg nagyanyám "tiszta" szobájába nem lehetett bemenni, náluk bárhol letelepedhettünk.
"D" rózsadombi srác volt. Azon a Rózsdombon nőtt fel, ahonnan "le"jönnek az emberek, eltöltik napjaikat munkával, ezzel-azzal, majd visszamennek "egymás közé", és tudják a "többiek" nem jöhetnek velük. "D" úgy döntött, nem megy vissza oda ...
"D" bölcsész volt, arra a szociológia előkészítő kurzusra járt, amelyre későbbi barátnőm, Kati is, amelyet én csak a második félévben fedeztem fel, és ahová bár jártam vele, velük, vizsgáznom mégsem lehetett. Dávid János és Szalai Juli tanítványa lett, és a barátom is.
Voltak közös dolgaink a békemozgalomban és azon túl is. Ő mondta például, hogy lehet, ti műegyetemisták többet olvastok, de mi bölcsészek tudjuk, mit kell.
Szociológus lett, és úgy döntött vidékre, egy kis faluba költözik. Amikor elmesélte, alig akartunk hinni a fülünknek. Azt mondtam, három hónapig sem fogod bírni, de fél év múlva egészen biztos, újra Budapesten leszel. Kis híján fogadást is kötöttünk erre ... veszítettem volna.
"D" Magyarmecskén kapott szolgálati lakást, melynek rendbetételébe mi is besegítettünk, s néhányszor meglátogattuk őt ott. A helyi általános iskolában tanított magyart és történelmet. Először tanítónak hívott oda, matekra és fizikára, de én akkor még talán mérnök akartam lenni, és egyébként is, vidéki gyerekként Budapesten lakhattam, nem vonzott a visszatérés.
Később Besencén (már csaknem cigányfalu) vett házat. Az már az övé volt. Látogatásunkkor mesélte, milyen jóízű kenyeret sütnek itt az emberek az udvaron tapasztott kemencékben, és látna fantáziát abban, hogy ezeket a kenyereket eladhassák. Javasolta, jöjjek le, szervezzem meg ezt. (Úgy hívott: "a szervező-készségedre nagy szükség lenne itt".) De én nem jöttem. Bár jólesett nagyot szippantani abból a levegőből, amelyben ő élt, úgy ítéltem, ez nem az én utam ... és egyébként is, a kényszerek ...
Akkoriban még - pontosabban akkoriban is - remény és perspektíva nélkül éltem, az én vágyam budapesti lakás, (vagy bármilyen, de saját, nem a szüleimé) és biztos megélhetést nyújtó munka volt. Mert nem volt semmim. (Most sincs.)
Döntéseinkhez kell a bizonyosság (az elszántság), de kell a biztonság (háttér) is. "Öngyilkos" hadműveletbe csak az őrült kezd ...
Sokat gondolkoztam "D" ajánlatain később is, ám a vonzódáson túl, nekem a kettő közül egyik sem volt meg.
Eztán "D" életét csak távolról szemléltem.
(Nekem ott volt a család, jöttek a gyerekek, abba zárkóztam be.)
Tudtam, hogy az egyik "rendszerváltó" párt "túlnyerte magát", s annak listájáról bejutott az első szabadon választott parlamentbe. Néztem felszólalását, és ugyanazt az embert láttam, akit ismertem.
"D" nem változott .... és azóta sem. Az ősz hajszálak ugyan ott vannak, az arcvonásai bár markánsabbak, szemüvege mögül még mindig ugyanaz a fiatalos és őszinte hév sugárzik.
Gimnáziumot alapított, az életét tette valamire, és nem tágít. Az "egyszálbelű" gyerek a helyén van.
Sokan, sok helyütt támadták, vádolták ... köszönet helyett. Ő többet tett ezért az országért, mint azok a nagyszájú senkik.
Baranyából Borsodba ment, én pedig leragadtam. Amit tehetek, minden amire ő azt mondja igen, én is.
És talán még azt, ha szemben állna velem egy késes, miközben őt rugdosnák, nem merevednék le semmilyen bénultságtól .... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 48. | sticka: ne'má | 2011-03-01 19:40 | | Nem is téged hülyéztelek le, hé! :) Azt mondod, keresztutak? Folyamatosan mérlegelsz? Ahogy a múltadról írtál, nem úgy tűnt, hogy lépéskombinációkat elemzel. | |
| 47. | [tulajdonos]: francot | sticka: memoár | 2011-02-28 11:55 | memoár ez kedves sticka :-)
... és lehülyézel? no még ez is ... tetszik nekem :-)
Tudod, ezt neked írom, de mégsem neked írom ... :-p
Szeretnélek megnyugtatni, nem lesz élménybeszámoló. Csak az lesz, ami szóbakerül, és amit ki akarok írni magamból.
A Visegrádi Konferenciánkon úgy határoztunk, hogy a '83-as (?) Prágai Világbéke Találkozóra (vagy mire?) delegáljuk (meghívás nélkül) egyik vezetőnket, Ferkót. Ott ültek e Béketanácstól a "vendégeink" is. Megjegyeztem ugyan, csodálkoznék, ha őt beengednék oda, de a lelkesedés nagyobb volt.
Két nap múlva elvették az útlevelét ...
Hogy mégse szenvedjen Prága hiányt független békemozgalmi jelenlétben, nyolcan odautaztunk azon a hétvégén. (Mi fiúk, akkor már elég jól ismertük ezt a gyönyörű város, hétvégente gyakran ruccantunk át sörözni, a péntek éjszakai vonattal indulva, hétfő reggelivel érkezve.)
Első látogatásunk ekkor is a Flek-be vezetett, majd a Vencel téri salátabárba. A metró mozgólépcsőjén megláttunk egy fantasztikus hölgyet, a lányok kiabálva integettek neki, majd miután visszajelzett, megvár minket, ők utána rohantak ... mi pedig folytattuk megszokott utunkat, a Szent Tamás felé ...
Ruttkai Éva volt az, aki Magyarországot képviselte ezen az összejövetelen. Később a lányok a szigorúan őrzőtt tábor bejáratánál találkoztak az ország kedvencével, de nem sikerült bejutniuk. Valami botrányt is csaphattak, mert estefelé (már nem tudom melyik söröző előtt) három Varga Béla fékezett csikorogva. Minket, fiúket is begyűjtöttek. Elek tarkóra tett kézzel ballagott, amivel feldühíthette az egyébként békés rendőröket, mert kiabáltak valamit. Az a "hüje" erre leköpte az egyik szélvédőt, akkor meg emiatt akadtak ki. Mutogatták nekem, mutogattak Elekre ... erre én, mint hithű békemozgalmár egy laza mozdulattal letöröltem, és széttártam a kezemet ...
Ez így már sok lehetett nekik, és kisebb csoportosulás is kezdett kialakulni. Durván tuszkoltak be az autókba.
A szombat éjszakát bent töltöttük, és csak másnap engedtek el minket. Nagyon kedvesek voltak amiért még az állomásra is kivittek ...
A csapathoz, az indulás előtt egy aranyos kislány csapódott. Nem volt része a társaságunkna, de mi abszolút nyitottak voltunk. Ez a lány "véletlenül" lemaradt a vonatról. Éva hisztérikusan sírt emiatt. Úgy érezte felelős a kialakult helyzetért.
Szóval így ...
Barátom, nem volt rest, kilencvenvalahányban elballagott a történeti hivatalba és kikérte. Néhány száz oldal. Fogalmam sincs mit tudott meg belőle, nem akartam belenézni az övébe. De ő csak a békemozgalomban nyomult, a "de" távol esett tőle.
Gondolkoztam én is, hogy kikérem az enyémet, de mégsem tettem.
Nem akartam, hogy esetleg kiderüljön, ez a kislány "delegált" volt, vagy az úságíró csoportban esetleg az a szőkeség, akire minden fiú beindult ...
Igazából nem is érdekelt. Ki, mit, miért írogatott rólam vagy másról? Ki nem szarja le ... Én úgyis csak egy nevenincs kisegér voltam ...
Persze. Más idők voltak, és mi is mások voltunk ... de most itt vagyunk, ezt az életet kell élnünk, és minden pillanatban eldöntenünk, hogyan tovább ... | |
| 46. | [tulajdonos]: könyvek | 2011-02-27 15:27 | Tegnap este a Bárkába akartam menni, de barátomnak nem tetszett a darab (leírása). Meglepődtem, azt hittem ezt mindenki ismeri. Olvastam néhány sci-fit, de nem voltam oda értük. A Marsbéli krónikákat viszont felfaltam, igaz az valójában nem sci-fi. És persze a Truffaut filmet is láttam már akkor.
A könyvekre - néhány éves időszaktól eltekintve - mindig, mint valami nagyon nagy tiszteletet érdemlő, mágikus tárgyakra tekintettem. (Nézzük el a Jókaikból három éves kor előtt kitépett lapokat ...) Jó volt megfogni őket, beléjük lapozni, és azon gondolkodni, mennyi minden van addig, míg mindezt megtehetem.
Azokban a Jókaikban - anyámnál - még mindig ott rejtőznek, az ötévesen rajzolt, erre-arra dőlő betűk.
Érdekes, nem emlékszem a Gőgös Gúnárra vagy a Mosó Masára, és hasonlókra sem a kezdetekből, vagy elnyelte őket az emlékezet, vagy már eleve a delfin könyvekkel indítottam. Ismered a paplan alatt zseblámpával, de ismered-e, azt, amikor az összes barátod a patakparton fürdik, napozik, te pedig behúzódsz az árnyékba egy regénnyel? Kicsit különcnek néztek a faluban azért is, mert minden másnap ott voltam a szobányi könyvtárban. Indiánosak minden mennyiségben. 10 éves kor körül a trójai háború, és amikor 11 elmúltam, a könyvtáros bácsi átengedett a felnőtt részlegbe, sőt ő ajánlotta a Kilimandzsáró havát és társait.
Vélhetően többet olvastam, mint a hasonló korú átlag, és ezt átragasztottam 16 körül az öcsémre is. Fogadtunk, melyikőnk olvas el előbb 10 ezer oldalt. Hm ... ő nyert. Igaz, akkor én Száz év magánnyal és latin amerikaiakkal versenyeztem, ő pedig a Sellő a pecsétgyűrűnnel. A könyvtárba járás lassan megritkult, majd elmaradt, de bejöttek helyébe az antikváriumok. A Bartók Béla úti épp csak beférünk-et nagyon szerettem, hiszen közel volt a gimihez, és olyan kincsekre leltem, mint a Látogató, a Városalapító vagy az Ivan Gyenyiszovics egy napjának 1957-es modern könyvtárbeli kiadása.
Ekkoriban vásároltam a legtöbb verseskötetemet is, Ginsberget, Corsot, Guillént, Ferlinghettit és sorolhatnám.
(Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy érzékelhető legyen, milyen háttérrel vágtam neki a "könyves vállalkozásomnak".)
Még annyit, akkoriban minden kölcsönkapott könyvet újságpapírba csomagoltunk, és elolvasás után igyekeztünk mielőbb visszajuttatni. Manapság a kölcsönadónak kell könyörögnie, hogy évek múltán visszakerüljön.
A nyolcvanas évek végétől 93-94-ig hatalmas felfutás jellemezte a könyvpiacot. Kiadók születtek a semmiből, igaz szinte semmi sem kellett hozzá, és minden, addig vágyottat el lehetett érni, Tarzantól Maria Treben-ig. Addig azt hittem, az értelmiség a legnagyobb könyvfogyasztó (különösen alátámasztotta ezt, az Írók Boltjába szinte be sem lehetett férni egy kurrensebb könyv megjelenésekor), de látnom kellett, a könyvforgalom egyre nagyobb hányada kihajtható fémasztalokról talál gazdára. Barátom akkor már könyvezett, táskákkal, buszon hordta pultjára a nagykerből az árut, és többszörösét kereste a havi átlagfizetésnek.
Hívott, és én jöttem ... amilyen idealista voltam, álmokkal telve.
Autóm volt, 200 ezer bankkölcsönnel feltöltöttem a pultjaimat, és vártam a meggazdagodást ... ami természetesen nem jött el.
Nehéz volt elfogadnom, hogy a könyv áru (semmivel sem több, mint egy kínai alsónadrág), hogy a könyvezés nem értelmiségi munka (nem is találkoztam ebben a közegben ilyenekkel), hogy a könyveket esténként be kell "dobálni" a pultba, és nem azokat kell tartani, ami engem is érdekel, hanem ami a "háziasszonyokat".
Furcsa volt megszoknom, hogy a barátom pultja fölötti Libri, cserébe az aznap megjelenő Leslie L. Lawrence 100 példányáért (a központi raktárból csak két nap késéssel juthatott hozzá), bármit képes volt megadni. Azt is nehezen fogtam fel, miért, hogy ezekből az első napon több száz példányt el lehetett adni, egy hét múlva pedig alig néhányat.
Ezért kellett "jó vevőnek" lenni a kizárólagos forgalmazást birtokló nagykernél, és órákkal a nyitás előtt ott lenni aznap.
Ebben, és így volt pénz.
A könyvárak folyamatosan emelkedtek. A kiadói várakozások eltérő eladható példányszámokkal kalkuláltak. Ha valami ötezer példányban elment, már sikeres lehetett, több tízezres vagy százezres példányszámokra csak bestsellereknél lehetett számítani. (Harry Potter például.)
Hatalmas pénz volt ebben az ágazatban, általában nyugta nélkül. Az említett nagyker tulajdonosa 40 milliós mercivel közlekedett.
Hatalmas lenyúlások, hatalmas átverések.
Nekem a pulthelyek "selejtje" jutott akkor már, de még így is több pénzem volt, mint alkalmazottként vagy mérnökként lehetett volna.
Csak néhány példa milyen "remek üzletember" voltam.
- Nyitottam egy könyvesboltot egy kis telepen, ami három hónap alatt 400 ezres veszteséget termelt.
- Sok-sok órát töltöttem egy-egy "igény" beszerzésével, és hatalmas készlet maradt így a nyakamon, mert nem jöttek érte.
- Nem vezettem leltárt a pultoknál, nagy mennyiségű könyvem "tűnt el".
- Karácsony előtt én is pályáztam helyekre, s egy alkalommal fölvettem egy olyan embert, aki hagyta, hogy a hó ráessen a kirakott könyvekre.
- Amikor az utolsó keresztúri pultomat is bezártam, akkor az egyébként kedves nyugdíjas hölgy (3 évig árult nekem) jelezte, a kiárusításból befolyt 70 ezer Ft-ot valaki ellopta. (Egy év múlva láttam őt ugyanott árulni, akkor már a saját szakállára.)
- Amikor én voltam a pult mögött sokszor "megesett a szívem", s beszerzési áron adtam el ezt-azt. És így tovább ...
Akkoriban 40-42%-os voltam. Ennyi volt a kisker árrés. Még a nagykernek is volt 8-15%, azaz a forgalmazás vitte el az ár nagyobbik hányadát. Az a kiadó, amelyik akkoriban 20-25%-ra próbált adni, nem bizonyult hosszú életűnek.
A legnagyobb bánatom (hiába ezzel kerestem a legtöbbet) mégis a félárú könyvek dömpingje volt.
A 90-es évek elején óriási eladhatatlan készletek rejtőztek az ÁKV raktáraiban. Nagyobb részük tényleg eladhatatlannak bizonyult. Ezeket élelmesek fillérekért megvették és forintokért adták tovább.
C. Gyuri volt eleinte a kiadóktól így beszerzett könyvek legnagyobb terjesztője. Az ekkoriakat részben, még egész áron is el lehetett adni, de már kezdett jól mutatni az áthúzott 1500 Ft helyett írt 800 Ft. (Ezt a pultos 300 Ft-ért vette.)
A kilencvenes évek közepére megnyíltak az első, csak félárú könyveket forgalmazó boltok. Csakhogy az ott található könyvek, már nem kiadói raktárakban porosodó példányok voltak, hanem odaszántak. Ebben a műfajban Matyi úr, az Alexandra járt élen. Egyébként igényes kiadású - általában szerzői jogoktól mentes - könyveiket több tízezres példányszámban (nyomdai költségek) terítették a piacon, felülértékelt ármegjelöléssel.
Az olvasók átverése, mint azok az idegen nyelvű szótárak, amelyek egy 1908-as kiadás utánnyomásai voltak ...
És ebben én is részt vettem.
Azt álmodtam, fel tudok építeni egy olyan terjesztői hálózatot, amelyre kiadó építhető. De nem voltam elég üzletember, az "értelmiségi" szemlélettel ott semmire sem mentem. Feladtam néhány év után. Gyomorral lehetett nehezen viselni a könyvek ilyetén meggyalázását ... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 45. | marax: félelem | 2011-02-27 14:55 | | Talán Churchill mondta: csak egy dologtól kell félni, a félelemtől. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 44. | Burai Katalin: Elszalasztott lehetőségek | [tulajdonos]: szereplés | 2011-02-27 09:38 | Nagyon tisztelem ezt a lelki munkát!
Az epizodikus emlékezet kemény munka, tényleg leszámolás. Drámai, hiszen a feltárt idő kultúrájából építi a történetszerkezetet, az élettörténeti forgatókönyvet. Mindezt úgy, hogy évtizedekkel később is koherens legyen az aktuális én-képpel, önértékeléssel. A Te memoárod különösen őszinte, önmagadhoz, hozzánk, olvasókhoz és a helyzetekhez is, így is harmonikus integráció, és így is fáj, mint az eltűnt idő. Szívbe markoló, hogy az évtizedek szociális dzsungelében félelemben élő lénynek aposztrofálod magad, - és érthető, hogy az identitás érzete nélkül.
Még egyszer mondom tiszteletre méltó, bátor munka ez a szépirodalmi napló.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
