Kedves Katalin!
Nagyon köszönöm, hogy beleolvastál a naplóba, és megtiszteltél gondolataiddal.
Ne haragudj őszinteségemért, de hiába olvastam el többször soraidat, nem értem.
Buta vagyok. Egyenként tudom mit jelent az epizodikus emlékezet, a feltárt idő, a koherencia, az én-kép (az önértékelésről inkább ne, azzal hadilábon), az őszinteség, az integráció, a szociális jungle, s még aposztrofáltam is egyszer, néhány sör és unikum után, így együtt az egészet mégsem ...
Tudod, azt figyeltem meg az orvosoknál, minél betegebb a páciens, annál bonyolultabban kezdik neki magyarázni a magyarázhatatlant.
Mondd, menthetetlen vagyok?
Vagy csak hülye? - Ez utóbbival kiegyeznék.
A félelemhez, a félelmeimhez való viszonyomat - az "impotenciámat", ha úgy tetszik - valóban tisztába kell tennem, a világ csak rosszabb lesz, s mi sem leszünk jobbak benne.
Sok minden van, amit ki kell írnom magamból, s azt remélem, amint papírra kerül, célba is veszi a kukát. Ezért teszem.
Így aztán nem "szépirodalmi" napló ez, se nem szép, se nem irodalmi, csak egy egyszerű ... talán kicsit gyógyító.
Az, hogy ez egy irodalmi kikötőbe evezett be, puszta véletlen.
Köszönöm a biztatásodat, erőt ad ... |
