(Talán) csak csókra várt

Fagysötétre vetkőztek az utcák, de mi arra jártunk.
Jégvirágos nyomokat hagyott az úton gyenge lábunk.
Álmos korcsok ugattak meg néha, de mi mentünk,
Vacogó seholfények közt egymásért nevettünk.

Beszéltem ép fejjel, tisztán, szeliden, szürkén,
mégis bent, a katlanszéli forróságba gyűlvén
vad szeretők csókját éreztem, de bárhol
kerestem a merészséget, nem jött a nagy Ámor.

Beszéltél vágyakról, heves nyugalmas tüzekben.
Beszéltél mindenről, mit érted megszerettem,
mégis fakó volt arcunkon a szeretés pírja,
ezért ma a „csókra várt” aljas lomhán írja:

„Fagysötét utcákon jártam Veled. Őrzik
még lépteink, s titkunk mélyen tükröződik
keréknyomok hajlott hátú ritmusában:
életre lehelni Édesem ajkában
a szeretők bűnét, csókra-lépre csaltan.
Hidd el, fagyott hangok közt (talán) csak ezt akartam.”

(Szeged, 2007.02.25.)







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.