Döntetlen


Mára nyarat ígért a meteorológia. Hűvös van, fúj a szél, szürkeség.
Az erdőt kettészelve fut az ezüst szalag, fogynak a kilométerek.
Orrunkba kúszik a talajt fehér pöttyös zöld szőnyegként takaró
medvehagyma bűze. Figyeljük az ismerős tájat, és hallgatunk.
Mint kelesztőben a tészta, úgy dagad a csend, oldalának feszül
most két ember. A gyenge birtokolna, az erős szabadulna. Már rég
felcserélődtek köztünk a hagyományos szerepek. Elérjük a völgyben
láncra fűzött tavak közül az elsőt. Rácsodálkozunk feltörő emlékeinkre.
Elsuhan mellettünk a múlt. Robogunk némán tovább. A második gyöngyszem
is megcsillan előttünk. Partját smaragd erdőfoltok, tarka üdülőtelepek
felváltva simogatják. Megérkezünk. Néptelenek még a strandok,
hajók nélkül árválkodnak a mólók. Egy férfi és egy nő, akik
annyi éven át összetartoztak, lépdelnek most egymás mellett némán.
Közben a régi film pereg. Kacagó gyerekek. Vitorlák szikrázó fehérsége
a napfényben. Színes kajakok tovaúszó sora… aztán a felirat: VÉGE.
Mellettem ülsz a stégen. Kínos. Valahonnan mélyről gurgulázva
törnek elő rég megfagyott szavak. Szél fodrozza a vizet, hullámok
kergetőznek, míg gyomromig nem érnek. Néha egy-egy csobbanás.
Arcomon csapódik le a pára. Indulnék már, visszatartasz.
Nem is tudtam eddig, hogy tavaknál is létezik a dagály.
Fuldoklom. Nincs menekvés. Fennakadtam a hálón. Feladom?
Mához harminc napra… talán akkor… vagy addigra… elfogy a levegőm.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.