a szomorúaknak
keserû,
méz-sárga serbõl szürcsölök
e kerti asztalnál, ellennék reggelig,
ahol
a csillagok a sötét fû között
hajnalban fényüket egyszerre meglelik.
megvagyok,
más szóval: - mindez tényszerû -
amint feszül a húr, az Isten ujjbegyén,
mikor
a vállához szorítva a hegedût;
magának játszik a mindenség peremén
de mennyi
mindent kibírhat az ember
egyetlen éj, amíg a késeket fenik,
ahogy
a narancsfák az érõ teherrel
kínjukban a földet keményre verdesik
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Ezredvég, 3/2006
