Szobor a Dunánál, balra
Szobor a Dunánál, balra
(In memoriam J.A.)
Leültem, feszülten itt a parkban,
Most is itt ülök zavartan,
A bronzba zárva,
Egyedül, akár egy árva.
Magamnak annyi mása,
Magamnak vagyok csak a társa,
Verseimben, magam magányán,
S térek vissza egyre-másra,
E park szórt árnyán,
Magamra várva.
Ülnék én itt nyugton, a Dunánál,
S talpam alatt e márvány,
Lágy hullámokat vetne.
Kabátom letenném keresztbe,
Magam mellé, várva,
Hogy történjék valami már ma.
Itt várnám, hogy mit hoz el az este,
Munkát vagy sztrájkot fejez be
Az orvos, a tanító vagy éppen a munkás,
Egy panaszra éhes más, valami új Júdás,
S a szívét ablaknyira tárva,
Öntené panaszát a világra.
Itt hallgatnám, erõsen kívánva,
Hátha nem telt el az idõ hiába!
S Új Krisztus kel fel az új nappal,
Itt vitáznék megannyi újféle pappal.
S vágnám õket a füstölõmmel hátba!
Zavarva mindet szerte a világba!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
