Városi magány (Csurgó Attila barátomnak)

                          


                  Az ablaknál ülök csendben egyedül,
                  kint veri az utcát az őszi eső,
                  s itt benn megbénít a városi magány.
                  A perceket számolom, múlnak nyomtalan,
                  hasztalan igyekszik az örömök képe,
                  megkopott emlékek széthullnak fejemben,
                  súlyos terhével az üresség rámszakad.
                  És egy újabb perc megint itthagyott.
                  Percre perc és nyomasztó gondolat:
                  amint a percek követik egymást,
                  messzibb a múlt, távozik a jelen,
                  amilyen messziről közelít a jövő,
                  az elmúlás perce annyival közelebb.
                  Időt tékozlok, pedig oly kevés,
                  s egy perc ismét rabja lett a múltnak.
                  Az ablaknál ülök csendben egyedül,
                  kint veri az utcát az őszi eső,
                  s itt benn a lelkemben: városi magány.

                  - Tudod, Barátom, az idő néha így,
                  de bennünk és velünk együtt múlik el.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Vigasz nélkül (Budapest, 1998)
Kiadó: Uranusz