Sűrű

a szempillám, mondták sokan,
fekete, és alatta a szemnek
furcsa árnyéka van, mélabús
tekintet ez, felettébb izgalmas,
aránytalan arány, feszült légkör,
sima száj, halhatatlan
megnyugvás az ég székei
között, a kanapén Freud elfojt
a máskorra haladás,
az apró szem, a szűkült pupillák,
a vádolt test, az elfolyó
hamis igazság, a féktelen
öröm magától ad magot,
és hajt levelet a fán,
a szempillám ad árnyékot
a fénynek, neked én vagyok
más, de magamnak csak én,
az egyetlen, akit burokba foltozok,
néha tőled és mástól is,
mert a világ rókái körülöttem
hívnak életre egy új napot,
esztendők múlnak, hónapok,
s hiánytalan létté varázsol a ma,
a pillanat adja nekem
a holnap másságát,
és a koronát a fejedre én
rakom, igazság ez, mondod,
valódi megkoronázása annak,
ami lehettem volna általad,
nélküled milyen a két én
közötti távolság, híd, vagy szakadék,
mély és átívelő hasonlóság.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holdkatlan,
Feltöltés ideje: 2018-05-18 11:59:17
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-18 19:44:32