Nem leszek, Föld, a tiéd
„Non ero, terra, tuus”
(Ovidius)
Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Most már lélegezhet.
Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Most már lélegezhet.
Nincs tér külön, sem idő nincs külön.
Egymással mérik egymást, ennyit értesz.
Így együtt egy egész a kettő,
és így vagy benne a legkisebb részlet.
Megjegyzel néhány pontot: itt születtél,
amott meg meghalsz, semmi különös,
hanyatt egy kényelmetlen ágyon,
két pont közötti vonalon.
Betolnak majd egy zúgó mágnesgyűrű
fogságába, hogy látva lássanak.
Sztentori hang a vezérlőteremből.
Az operátor mindig idegen.
„Beszívja mélyen” – és beszívom.
Hogy születnek az operátorok?
Beszívja mélyen a levegőt.
Fogadj szót, kisfiam – mondta reggel
és lehajolt az iskola előtt Anyu,
hozzám hajolt, hogy még egy puszit adjon,
természetes volt az a mozdulat,
ahogy talán a Teremtők hajolnak
maguk alkotta világuk fölé, hogy
eligazítsák rendellenesen nőtt
indáikat és ágbogaikat.
Emlékszem szőke hajtincsére.
Érzem a bőre illatát.
Nem lélegzik.
A legutolsó héten
megmakacsolta magát: nem evett,
unokáját, Eszter lányomat hívta-várta,
korty vizet is csak tőle fogadott el.
Stabat mater dolorosa
iuxta crucem lacrimosa
dum pendebat Filius
Most már lélegezhet.
A számítógép térszeleteket rajzol,
háromból két dimenziót, négyből hármat.
Ellenkező irányba a lélek indul:
„ésszel mérhető pontokon is túlra”,
ahogy Nagy László írta József Attiláról.
Beszívja mélyen a hazáját.
Hontalannak vallja magát.
Se csókja itt, se szeretője.
Most már hazamehet.
Csak felfedezte mélyen önmagában,
nem kellett teremtenie,
ő maga volt az alkotó erő,
s amit megformált, maga volt az is,
az örök én-te-mi-ti-ők helyett
még barázdálódatlan magvú egység,
anya, anyag, erő, máter, matéria,
stabat mater dolorosa, fénytömb,
iuxta crucem lacrimosa, csendtömb,
dum pendebat Filius, magány.
Szegény fiú gyilkosai hol lapítanak?
S a betlehemi gyermekgyilkosságok ügyében
– kétezeregynehány éve és manapság –
mondd, Isten, kivel vagy?
Heródessel vagy Máriával?
mert az nem lehet, hogy
mindkettejükkel, Uram!
Bizony lehet. Bizony lehet.
A gyermekek mind vissza fognak térni.
És nem lesz többé genocídium.
Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Most már lélegezhet.
Lapáttal agyonvert kutya,
zsineggel megfojtott macska.
Megválthatatlan ember.
Sárkányfog-vetemény.
Hogy kijavítsa az egyetlen hibát,
a Fiát küldte.
Fogadj szót, Fiam!
Ne mozogjon a beteg, ne mozogjon.
Kattog, körülvesz, köröttem forog,
nyilakat küld, sugárnyalábokat,
hogy habzsolja az információim.
Szeleteli a testem.
Keres bennem valamit.
Keres valakit bennem.
Keresi bennem a Természetet.
Non ero, terra, tuus.
Nem leszek, Föld, a tiéd.
Kezdetben semmi sem vala,
s mert nem volt kezdet, végzet sincs soha.
A megfeszített arcú Isten-fogalom
végére nem jutsz. Mőbius-szalag.
A rezgésre kell igéket keresni,
a mozdulatlanságot cáfolóra,
az egységbe zárt elkülönülésre,
a viszonyítás felfedezésére,
az innen oda s onnan ide vissza
sokasodó pontok halmazára,
a kétszer soha sehol ugyanúgy már
nem lobbanó megsemmisülésre,
a természetes boldog egyneműség
határtalan tömbjét milliárdnyi
nyüzsgő külön öntudattá osztó
akaratra, új energiára,
a rezgésre kell igéket keresni.
Az életre kell, de soha a halálra.
Beszívja mélyen a levegőt.
Az első képben éltünk ötszáz évig.
Logikus rend volt: középen a Föld,
fölötte mennybolt, alatta pokol.
Rárajzolható minden összefüggés,
megtalálható Isten lakhelye,
és elfért még a Sátán is alul,
hogy minden ember tudja: létezik.
Nem lélegzik.
Csak létezik.
Betolják agyunkba a hírcsatornák.
Betolja maga a tudomány.
Az első képben minden fűszál ismerős volt,
s az ember jóbarátja minden lelkes élő,
kinek pára-ágacska száll el ajakáról,
ha evilági erejét veszejtve
megtérni vágyik örök övéihez.
Repülni vágyik?
Most már léleKezhet.
Valamikor a reneszánsz után
kérkedni kezdtünk: mindent tudhatunk,
csak mérni kell, körzővel, vonalzóval,
zúgó gépekkel, hosszú számsorokkal,
Istenre itt úgyszólván semmi szükség,
hajléktalan lett, munkanélküli,
nem veszünk róla többé tudomást,
a Természet az úr, és az meg mi vagyunk.
És elkészült a második világkép.
Nem lélegzik.
És vakká lettünk, mint Laplace látcsöve.
A szentháromság: tér, idő, anyag.
A tévedések csak a módszerekben.
Most már gőgösködhet.
A foglyot többé nem kell megjelölni,
ágyát, agyát látják a kamerák,
a célszemélyt is könnyű megfigyelni,
facebook-profilját maga kezeli,
a pince nyirka ott a posztjainkban,
nem kell ma már Gulag, se Guantanamo,
belülről épült rab köré a börtön,
you like it? like & like & like.
Most már lélegezhet.
Nem kell élnie.
Most már élhet.
Új profilt nyithat.
Új nevet, új fotót, kamuregeket.
Nem kell lélegeznie.
Árokpart, eső utáni sár, csikkek, söröskupakok,
Népszabadság, vatta, kő, vászontarisznyám, Istenem,
harmincéves vagyok, nem bántok senkit,
szétszakad a versfüzet,
ilyen hát, amikor leütnek,
megtántorodom, összegörnyedek,
mit kell most tennem, hol vagy? hol vagyok?
az oldalamra fekszem,
és Kazai őrnagy hátralép egyet,
hogy nagyobb lendülettel rúghasson arcon,
nincs fény, nincs tér, nincs idő,
elakadásjelző lámpa, két piros pont,
reccsentek a fogaim, sár, Föld, sár,
hol a kislányom? hol vagy, Eszter?
Fűfolt az ingen.
Vérfolt az ingen.
Nemzeti jelkép.
Senkije sincsen.
Beszívja mélyen a szeretetet.
Nem szeret.
Harag. Harang. Harangvirág.
Most már szerethet.
Rosszul van? Vár valakit? Csak ráztam a fejem
és álltam a mozgólépcső mellett, a korlátba kapaszkodva.
Erdőt éreztem, sűrű fenyőerdőt, surrogó esőt.
Hagytam, hogy csorogjon hajamon, arcomon, nyakamon.
Karácsony előtti csúcsforgalom volt a bevásárlóközpontban.
Fényfüzérek csüggtek az emberekről, ijesztő maskarák.
Nem tartoztam senkihez. Tudtam, hogy többé
soha nem tartozhatok senkihez.
Primordiális valóság itt csak Ő, aki
színtelen, alaktalan, néma,
értsd meg, nem anyag, nem test,
nem múlik, sosem változik.
Nem Ő a fény, hiába mondod,
a fény se más, mint anyagmozgás,
csak tükröződés, száll, száll, visszapattan róla,
s téged vág arcon minden alkalommal.
Menj, keresd, sugallja, menj, keresd,
ahogy Reményik írja:
„lehet, hogy megtalálod”,
de mire egy kis részecskéjét már-már
elérni véled, s nyúlnál érte, balga,
addigra máshol, másképp, más verticíliumban
kínálja, hogy fogadd el, menj, keresd,
a része így leszel, hogy körötte keringve,
társak milliárdjaival rajban
forogva, mint a zúgó mágnesgyűrű,
nem érted soha, nem találod,
illúziónak véled, káromkodsz, lehullsz,
visszavonz, forogsz, forogsz neki.
Nem lélegzik.
Mindig a hirtelen fehér fény átellenből,
a kimondott szó mögül is elővillanó
– hitt és látott, de nem matéria –
tiszta ív kéziratpapír, az ejti rabul,
megáll, zavartan toporog, mintha epilepsziás
roham auráját érezné, szabad helyet keres,
be ne üsse fejét a vaskorlátba.
Át is így jut, ha jut, gondolja este,
már a rémületből szabadulván,
hanyatt fekve a fűtetlen szobában,
tíz hideg ujját kosárrá kapcsolva
szíve fölött, ahogy megszokta, mióta él.
-- Én istenem, jó istenem,
álmos vagyok én is. Te nem?
Ilyen egyszerűnek képzeli, ahogy
elbolondozgat majd a teremtő öreggel.
Most már lélegezhet.
Csak lassan, szavanként, időmérték
szabályozza a lélegzetvételt,
hosszú sóhajok, úszó arcok,
igen, vele is, vele is, hogy is hívták,
számol százig, ezerig, elhaladnak
egymás mögött állva fegyelmezetten,
végtelenített mozgólépcsőn vagy szállító-
szalagon, tudja, hogy ők azok,
de érinteni soha többé nem lesz képes
egyikük kezét vagy homlokát sem.
Innen már embert nem lehet.
Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Nem kérdeztük a nevét, ne mondja ki.
A haverjaiét se.
Nem vagyunk rá kíváncsiak.
Kosztolányi Dezső még mindig
a köztes létben várakozik.
Szilágyi Domokos még mindig
a köztes létben várakozik.
Ott vannak, csak ezért halljuk egymás hívásait.
– Ahol minden életjelenség törvényszegés,
biztat Dezső, ott csak a vers,
ez a kivételes sűrűségű gondolat
hatolhat át ide, a teljes szabadsághoz
és vissza oda, abba a négydimenziós
téridő-görbületbe, ahol élsz.
Szisz hümmög, pengemosollyal.
Toporgok előttük megilletődve.
Beszívja mélyen az életet.
Szót fogadunk.
Nem él.
Nem él.
Nem érti? Nem él!
Engedelmeskedünk.
Most már élhet.
A Föld már az embereké.
Non ero, terra, tuus.
Nem leszek, Föld, a tiéd.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Irodalmi Jelen, 2015
Kötetben: Bottal a fövenyre (, 2015)
Kiadó: Irodalmi Jelen
Feltöltés ideje: 2018-03-25 14:41:51
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-25 14:41:51
