Szokolay Zoltán : Nem leszek, Föld, a tiéd

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38692 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Veres Mária: pillanat
Tamási József: 2023
Zsigmond Eszter: Gondolatok
Vadas Tibor: Fekete koszorú
Vadas Tibor: Ütemre és dalra
Vadas Tibor: Kérdések dísztelen
Albert Zsolt: Éjszakai páncél
Tóth János Janus: pillanatok
Tóth János Janus: Hol az Isten?
Tóth János Janus: Szeptember
FRISS FÓRUMOK

Cservinka Dávid 2 órája
Bátai Tibor 4 órája
Filip Tamás 4 órája
Egry Artúr 13 órája
Duma György 15 órája
Gyors & Gyilkos 1 napja
Valyon László 1 napja
DOKK_FAQ 1 napja
Csombor Blanka 4 napja
Tóth János Janus 4 napja
Szilasi Katalin 5 napja
Karaffa Gyula 5 napja
Tóth Gabriella 6 napja
Vadas Tibor 6 napja
Kiss-Teleki Rita 6 napja
Tamási József 6 napja
Zsigmond Eszter 9 napja
Farkas György 10 napja
Mórotz Krisztina 11 napja
Szakállas Zsolt 19 napja
FRISS NAPLÓK

 szilvakék 3 órája
történések 8 órája
Bátai Tibor 10 órája
Hetedíziglen 10 órája
Janus naplója 14 órája
A vádlottak padján 19 órája
DOKK estek 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
négysorosok 1 napja
Minimal Planet 2 napja
Hetedíziglen 2 napja
az univerzum szélén 2 napja
A fény nem publikus 3 napja
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Szokolay Zoltán
Nem leszek, Föld, a tiéd

                        „Non ero, terra, tuus”
                                  (Ovidius)


Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Most már lélegezhet.

Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Most már lélegezhet.


     Nincs tér külön, sem idő nincs külön.
     Egymással mérik egymást, ennyit értesz.
     Így együtt egy egész a kettő,
     és így vagy benne a legkisebb részlet.

     Megjegyzel néhány pontot: itt születtél,
     amott meg meghalsz, semmi különös,
     hanyatt egy kényelmetlen ágyon,
     két pont közötti vonalon.

     Betolnak majd egy zúgó mágnesgyűrű
     fogságába, hogy látva lássanak.


            Sztentori hang a vezérlőteremből.
            Az operátor mindig idegen.
            „Beszívja mélyen” – és beszívom.
            Hogy születnek az operátorok?

Beszívja mélyen a levegőt.

     Fogadj szót, kisfiam – mondta reggel
     és lehajolt az iskola előtt Anyu,
     hozzám hajolt, hogy még egy puszit adjon,
     természetes volt az a mozdulat,
     ahogy talán a Teremtők hajolnak
     maguk alkotta világuk fölé, hogy
     eligazítsák rendellenesen nőtt
     indáikat és ágbogaikat.
     Emlékszem szőke hajtincsére.
     Érzem a bőre illatát.

Nem lélegzik.

     A legutolsó héten
     megmakacsolta magát: nem evett,
     unokáját, Eszter lányomat hívta-várta,
     korty vizet is csak tőle fogadott el.

            Stabat mater dolorosa
             iuxta crucem lacrimosa
              dum pendebat Filius

Most már lélegezhet.

     A számítógép térszeleteket rajzol,
     háromból két dimenziót, négyből hármat.
     Ellenkező irányba a lélek indul:
     „ésszel mérhető pontokon is túlra”,
     ahogy Nagy László írta József Attiláról.

Beszívja mélyen a hazáját.
Hontalannak vallja magát.
Se csókja itt, se szeretője.
Most már hazamehet.

     Csak felfedezte mélyen önmagában,
     nem kellett teremtenie,
     ő maga volt az alkotó erő,
     s amit megformált, maga volt az is,
     az örök én-te-mi-ti-ők helyett
     még barázdálódatlan magvú egység,
     anya, anyag, erő, máter, matéria,
     stabat mater dolorosa, fénytömb,
     iuxta crucem lacrimosa, csendtömb,
     dum pendebat Filius, magány.

                Szegény fiú gyilkosai hol lapítanak?

     S a betlehemi gyermekgyilkosságok ügyében
     – kétezeregynehány éve és manapság –
     mondd, Isten, kivel vagy?
     Heródessel vagy Máriával?
     mert az nem lehet, hogy
     mindkettejükkel, Uram!

           Bizony lehet. Bizony lehet.
           A gyermekek mind vissza fognak térni.
           És nem lesz többé genocídium.

Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Most már lélegezhet.

     Lapáttal agyonvert kutya,
     zsineggel megfojtott macska.
     Megválthatatlan ember.
     Sárkányfog-vetemény.

     Hogy kijavítsa az egyetlen hibát,
     a Fiát küldte.
     Fogadj szót, Fiam!

Ne mozogjon a beteg, ne mozogjon.

     Kattog, körülvesz, köröttem forog,
     nyilakat küld, sugárnyalábokat,
     hogy habzsolja az információim.
     Szeleteli a testem.
     Keres bennem valamit.
     Keres valakit bennem.
     Keresi bennem a Természetet.

                    Non ero, terra, tuus.
                    Nem leszek, Föld, a tiéd.
    
     Kezdetben semmi sem vala,
     s mert nem volt kezdet, végzet sincs soha.
     A megfeszített arcú Isten-fogalom
     végére nem jutsz. Mőbius-szalag.

     A rezgésre kell igéket keresni,
     a mozdulatlanságot cáfolóra,
     az egységbe zárt elkülönülésre,
     a viszonyítás felfedezésére,
     az innen oda s onnan ide vissza
     sokasodó pontok halmazára,
     a kétszer soha sehol ugyanúgy már
     nem lobbanó megsemmisülésre,
     a természetes boldog egyneműség
     határtalan tömbjét milliárdnyi
     nyüzsgő külön öntudattá osztó
     akaratra, új energiára,
     a rezgésre kell igéket keresni.
          Az életre kell, de soha a halálra.

Beszívja mélyen a levegőt.

     Az első képben éltünk ötszáz évig.
     Logikus rend volt: középen a Föld,
     fölötte mennybolt, alatta pokol.
     Rárajzolható minden összefüggés,
     megtalálható Isten lakhelye,
     és elfért még a Sátán is alul,
     hogy minden ember tudja: létezik.

Nem lélegzik.
Csak létezik.
Betolják agyunkba a hírcsatornák.
Betolja maga a tudomány.

     Az első képben minden fűszál ismerős volt,
     s az ember jóbarátja minden lelkes élő,
     kinek pára-ágacska száll el ajakáról,
     ha evilági erejét veszejtve
     megtérni vágyik örök övéihez.

Repülni vágyik?
Most már léleKezhet.

     Valamikor a reneszánsz után
     kérkedni kezdtünk: mindent tudhatunk,
     csak mérni kell, körzővel, vonalzóval,
     zúgó gépekkel, hosszú számsorokkal,
     Istenre itt úgyszólván semmi szükség,
     hajléktalan lett, munkanélküli,
     nem veszünk róla többé tudomást,
     a Természet az úr, és az meg mi vagyunk.
     És elkészült a második világkép.

Nem lélegzik.

     És vakká lettünk, mint Laplace látcsöve.
     A szentháromság: tér, idő, anyag.
     A tévedések csak a módszerekben.

Most már gőgösködhet.

     A foglyot többé nem kell megjelölni,
     ágyát, agyát látják a kamerák,
     a célszemélyt is könnyű megfigyelni,
     facebook-profilját maga kezeli,
     a pince nyirka ott a posztjainkban,
     nem kell ma már Gulag, se Guantanamo,
     belülről épült rab köré a börtön,
     you like it? like & like & like.


Most már lélegezhet.
Nem kell élnie.
Most már élhet.
Új profilt nyithat.
Új nevet, új fotót, kamuregeket.
Nem kell lélegeznie.

     Árokpart, eső utáni sár, csikkek, söröskupakok,
     Népszabadság, vatta, kő, vászontarisznyám, Istenem,
     harmincéves vagyok, nem bántok senkit,
     szétszakad a versfüzet,
     ilyen hát, amikor leütnek,
     megtántorodom, összegörnyedek,
     mit kell most tennem, hol vagy? hol vagyok?
     az oldalamra fekszem,
     és Kazai őrnagy hátralép egyet,
     hogy nagyobb lendülettel rúghasson arcon,
     nincs fény, nincs tér, nincs idő,
     elakadásjelző lámpa, két piros pont,
     reccsentek a fogaim, sár, Föld, sár,
     hol a kislányom? hol vagy, Eszter?

                Fűfolt az ingen.
                Vérfolt az ingen.
                Nemzeti jelkép.
                Senkije sincsen.

Beszívja mélyen a szeretetet.
Nem szeret.
Harag. Harang. Harangvirág.
Most már szerethet.

Rosszul van? Vár valakit? Csak ráztam a fejem
és álltam a mozgólépcső mellett, a korlátba kapaszkodva.
Erdőt éreztem, sűrű fenyőerdőt, surrogó esőt.
Hagytam, hogy csorogjon hajamon, arcomon, nyakamon.
Karácsony előtti csúcsforgalom volt a bevásárlóközpontban.
Fényfüzérek csüggtek az emberekről, ijesztő maskarák.
Nem tartoztam senkihez. Tudtam, hogy többé
soha nem tartozhatok senkihez.

     Primordiális valóság itt csak Ő, aki
     színtelen, alaktalan, néma,
     értsd meg, nem anyag, nem test,
     nem múlik, sosem változik.
     Nem Ő a fény, hiába mondod,
     a fény se más, mint anyagmozgás,
     csak tükröződés, száll, száll, visszapattan róla,
     s téged vág arcon minden alkalommal.
     Menj, keresd, sugallja, menj, keresd,
     ahogy Reményik írja:
               „lehet, hogy megtalálod”,
     de mire egy kis részecskéjét már-már
     elérni véled, s nyúlnál érte, balga,
     addigra máshol, másképp, más verticíliumban
     kínálja, hogy fogadd el, menj, keresd,
     a része így leszel, hogy körötte keringve,
     társak milliárdjaival rajban
     forogva, mint a zúgó mágnesgyűrű,
     nem érted soha, nem találod,
     illúziónak véled, káromkodsz, lehullsz,
     visszavonz, forogsz, forogsz neki.

Nem lélegzik.

     Mindig a hirtelen fehér fény átellenből,
     a kimondott szó mögül is elővillanó
     – hitt és látott, de nem matéria –
     tiszta ív kéziratpapír, az ejti rabul,
     megáll, zavartan toporog, mintha epilepsziás
     roham auráját érezné, szabad helyet keres,
     be ne üsse fejét a vaskorlátba.

     Át is így jut, ha jut, gondolja este,
     már a rémületből szabadulván,
     hanyatt fekve a fűtetlen szobában,
     tíz hideg ujját kosárrá kapcsolva
     szíve fölött, ahogy megszokta, mióta él.
     -- Én istenem, jó istenem,
     álmos vagyok én is. Te nem?
     Ilyen egyszerűnek képzeli, ahogy
     elbolondozgat majd a teremtő öreggel.

Most már lélegezhet.

     Csak lassan, szavanként, időmérték
     szabályozza a lélegzetvételt,
     hosszú sóhajok, úszó arcok,
     igen, vele is, vele is, hogy is hívták,
     számol százig, ezerig, elhaladnak
     egymás mögött állva fegyelmezetten,
     végtelenített mozgólépcsőn vagy szállító-
     szalagon, tudja, hogy ők azok,
     de érinteni soha többé nem lesz képes
     egyikük kezét vagy homlokát sem.
     Innen már embert nem lehet.

Beszívja mélyen a levegőt.
Nem lélegzik.
Nem kérdeztük a nevét, ne mondja ki.
A haverjaiét se.
Nem vagyunk rá kíváncsiak.

     Kosztolányi Dezső még mindig
     a köztes létben várakozik.
     Szilágyi Domokos még mindig
     a köztes létben várakozik.
     Ott vannak, csak ezért halljuk egymás hívásait.
     – Ahol minden életjelenség törvényszegés,
     biztat Dezső, ott csak a vers,
     ez a kivételes sűrűségű gondolat
     hatolhat át ide, a teljes szabadsághoz
     és vissza oda, abba a négydimenziós
     téridő-görbületbe, ahol élsz.
     Szisz hümmög, pengemosollyal.
     Toporgok előttük megilletődve.

Beszívja mélyen az életet.
Szót fogadunk.

Nem él.
Nem él.
Nem érti? Nem él!
Engedelmeskedünk.

Most már élhet.
A Föld már az embereké.

     Non ero, terra, tuus.
     Nem leszek, Föld, a tiéd.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Irodalmi Jelen, 2015
Kötetben: Bottal a fövenyre (, 2015)
Kiadó: Irodalmi Jelen
Feltöltés ideje: 2018-03-25 14:41:51
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-25 14:41:51


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-03-19 00:11   új fórumbejegyzés: Cservinka Dávid
2024-03-18 23:23   Napló: szilvakék
2024-03-18 22:51   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2024-03-18 22:32   Új fórumbejegyzés: Filip Tamás
2024-03-18 22:26   Új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2024-03-18 22:15   Új fórumbejegyzés: Cservinka Dávid
2024-03-18 21:21       ÚJ bírálandokk-VERS: Tóth János Janus Hervadó kokárda
2024-03-18 18:12   Napló: történések
2024-03-18 16:55   Napló: Bátai Tibor
2024-03-18 15:44   Napló: történések