ÖNFELBUJTÁS (Útfélen sodrott költemény)

megyek a városban cipelve bűzét
mintha már az enyém lenne
persze a húsok émelyítő szaga
a kanyarulatok medrében
azt is elnyomja
az a kacsa jut eszembe akit
és ahogy tömték de mi
nem rángunk
csak nyelünk

hátunk az üldözöttek címere
szerelmünk illanó de
árnyéka  a megtorpanó
galoppozó indián mindig velünk lesz -
ezt hajtogatom most magamnak és tartom
az ősidőktől burjánzó koreográfiát
lenyelem magam aztán rá-
gyújtok és eszmélek is megint hogy bárhogy
akárhogy is hívtak de ne szólj szám

ha másfajta balek volnék is
hát szintén hinném
önnön képzetem
gyakorta serénykednék akárha
volna célom - egyebem -
rohanó lábaimmal
szent kereszteket róhatnék úgyis
e végtelen betonparkett-keringő
szertefont szellemképletébe

de rám borul  így is a valóság
az a határtalan csírátlan semmi
visszhangjával a zsebemben ha kolomp szól
- megyek már Parsifal !
félelmes agyam
megvéd tudatomtól!
kényében a hasztalanság
ily örök és mozzanatlan
aligha volt

a kiplakátolt címlapokon és az összes
nyitó-oldalon ugyanaz az egy bájvigyor
feszül a kiállított planktonokon
a mindenkori piacosíthatatlan
soha meg nem örökített rándulás
az vagyok
az lennék ha lenne
mersze bárkinek is
aki beismerne









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-02-18 03:38:53
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-23 00:39:27