Credo


Nincs tanult hitem.
Forrásomnál a Duna patakja
cseppjeit vizemhez menekedve adta.
S az őstemplom leomló keresztje
halálát bölcsős imámba beleénekelte.

S imával ringottam át anyaféltésű
idegen határt, hogy életre szülessek.
S bombák után én jelentsek
Braunauban magyar hiszekegyet,
az Istenemnek.

A fény, a melegáram, s a hit megtart a kereszttel,
s homályba, hidegbe ejtve nem ereszt el.
A világégésben fogantatott szívek  
teremtő vágyai, az egyszervoltak csodásai
álmukat rám égték, s a megszámozottak elérték
a lelkem, mikor még meg sem születtem.

Nem tanult a hitem. Megszűnni nem tud.
Volt, van, lesz. Örökkön örök.
Csak pillanatomba beleöltözködött.
Rabja vagyok és mondok.

Esnek szavak, Duna patak könnyek,
gyermeket temető göröngynek.
Könyörgő kínnak, gyönyörű örömnek,
mennynek, s angyalnak belőlem köszönnek.

Hiába békítem hitem csendre.
Tudatom felett, s felettem hitem.
Esengve, kiabálva falom magam.
S szavakkal tűnök el nyomtalan.

S míg eltűnök hirtelen,
italom, ételem szó marad.
Himnusz, Óda, Szózat darab,
bor-csepp, kenyér-falat
egy oltáron hív imára,
s belehalok a Miatyánkba.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.