Égi ölelés.

Álmatlan lelkem már elhagy,
s minden porcikám megfagy,
Lélegzetem fojtom vissza,
s könnyeimet a takaró issza.

Elhull az életem gyorsabban,
mint egy kósza könnycsepp.
Isten csak időmet most adta,
de meghalni mégis könnyebb.

Sok szerettem elment messze
én már csak utánatok vágyok.
Nincs, ki tervem megdermessze,
lelkemben az éhséges álmot.

Szép magyar földem öleli
magához, kit eltemet.
Erős szívem elföldeli,
már eddigi éltemet.

Ég, s föld között vagyok,
s tán befogad az anyaföld.
Mindenki más imát dadog,
s szép szívem hamvak közt.

Szállok a felhők fölött,
s esőt zúdítók rátok,
körülöttetek körözök,
s harmat csepeg a fákról.

Nedves lesz a talaj újra,
s kikel a kalász földjében.
Szívem elengedi a múltat,
az álmatlanság völgyében.

Nap leszek majd az égen,
s téged követ az árnyék.
S már lesz mitől félned,
de estére tovaszállnék.  

Csillagként ragyogok, s
a halhatatlanság megölel.
De szív nélkül vacogok,
hisz messze van, ki átölel!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-01-16 18:24:20
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-17 16:45:05