Hol



Ott lencsébe fortyogott az akaratom.
Föld alatt a féltés ideje.
Anyám! Sokáig vigyáztad a napot,
mikor is ébredjek fel, a horizontodon.
Szülő szék ács jelét véste az égre.

Galamboddá meséltél, és én ittam.

Vigyáztad, magmává teljenek éveim,
és öregbítsem a kitörések milliárdjait,
családfám összes leveleit felköltve.

Már nincs figyelem, nincs irgalom,
ölnyi alom sem, a fekhelyhez,
a keresztem tövében,
ha engem egyáltalán leszednek.
Tiszta keresztvíz sincs.
A világ tényleg megzavarodott.

A lencséből kifröccsent az akaratom.
Kiürült a lét végén fityegő bugyor.

Anyám! Már csak nézhetem, merre
futott kénsárga krákogásom
a fél világról, ahová vonaglott álmában
féltésed, ha egyedül maradt,
velem, … mint most.

Üres helyem is kidobta megásott sírom,
fejfám lopták csillagos fekete éjszakák.
Fejem hova hajtjátok majd lent?

Az út szélén mégse hagyjatok, majd,
ha már címe sem lesz a mesémnek.




(2009.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-24 10:01:46
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-24 10:01:46