Higénikus félelem

A kórház lépcsői úgy fekszenek elém
mintha gézbe csavart testek lennének
vakít a fehér márvány
nem merek rálépni
nehogy nyomot hagyjak
és majd engem okoljanak mindenért anya

mindenért amit még megfogalmazni sem tudok
mert gondolataimat szavaimat
a felejtés hűtőházába cipelték
elzárva vastepsikbe
boncolásra várva

mégis elindulok felfelé
a korlátba úgy kapaszkodom
akár majom az utolsó faágba mielőtt begyűjtik
majd a kórterem
hajó-gyomrába fogad
kong benne a halál

az ágyakat nézhetném mentőcsónakoknak
de mind evező nélkül lebeg
valami tudaton túli vízen
és én nem akarok járni rajta
mert hiába növesztem 38 éve szakállamat
képtelen vagyok a csodákra Jézus
nem találok ki sörtéim közül

anya kezed olyan áttetsző a paplan jéghegyére fektetve
hogy látni a sejteket
ahogy mozognak
akár a tengerfenék élőlényei
de egyre zavarosabb a kép
valami olajszennyezés gondolhatnám
de nem
csak kétségbeesett vak mozdulatok maradnak
mint amikor egy kisgyerek eltéved a játszótéren
és sűrűsödnek körülötte a testek
lábtól lábig
kartól karig szalad
rohan a szoknyák fodraiba tévedve
beletekeredve
és hiába nyakán a hurok
nem ő lesz az
aki végül megfullad





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Liget, 2010/12
Feltöltés ideje: 2010-12-18 18:23:45
Utolsó módosítás ideje: 2010-12-18 18:23:45