A kozmikus magányosság verse
mikor mát áthatva ócska közhelyektől
újabb versemet írom, kapcafának hívom
s idesírom minden bűnömet
arcomat a puhány érzelmesség hatja át
és kicsomózom életem rongyos csomóját
azután magányban lebegve szállok az űrben
s elkerülnek buzgó meteoritok
majd a föld érintésükbe belehal, beléjükhal
én csak csillagok közt egyedül lebegek
nemsokára búcsút intek a jajongva szállongó
extrudált földi népnek s kínomban nevetve válok
üstökössé mert másképp nem tehetek
hiszen mindenki elpusztult, szétrobbant
eltűnt mintha ez a mocsok nem is létezett volna
s csak én maradok, a túlélő, a koldus vagy hős
s akkor azt kívánom, bárcsak sose lettem volna
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
