décombres




Koncertezünk. Dobozforma hangok. Élük, mint az ölésre fent
késeké, de belül üreg, ki tudja milyen titkokkal. Mikor
kijött a könyved, azonnal megvettem. Persze, persze.
Azt hazudtam, hogy nem. Szerettem volna, ha marad bennünk
féltés. Szerettem volna, ha idézhetők vagyunk egymás számára
holnap is. Így aztán bűneim közé kellett, hogy soroljalak.
Ahogy mással is teszem. Magammal, eredendő kételkedéseimmel,
bármivel, amihez hit kell. És most behorpadt köztünk az idő.  
Ártalmatlan futamok a billentyűk között. Betűk, hangok, szavakkal
idézett csendek, érintések és ostoba távolodások. Tulajdonképpen
utálom a zongoraszólókat. Minden leütött hang fényévnyi
távolságban van egymástól most is. Két leütött hang. Ülünk,
várjuk az összekötő vibrációt, ami ha késik, már nincs is,
de ha mégis létezne, számunkra olyan, mint az áradásokból
visszamaradó iszap. Egy falhoz vágott, ablakon kidobott
gitár is jobb ennél. Ugró lábak, a falakon visszakúszó sikoly,
bármikor felemelhető és újra eldobható együttérzés, amiből
természetesen semmit se értünk, mert magunkból értelmezünk
mindent. Iszaplakók az aszályt ígérő nyárban.
  







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.