Amnézia

A Vénusz az,
az ablak sarkánál
a mélyülő kékbe ütve,
rongyokban
szakad le róla
a felakadt égő csipke,
az izzó lepel
hegyek mögé hullva.
Álmatlanságra vetkőzik az este
ilyenkor tisztán emlékszem
mindenre…
mindenre mi majd
álmomba csal.
Az éj miénk marad.
A túltelített csendben
suttog a szívem és kérdez a szégyen.
A zugokból előbújó
apró zajok
hátukon hozzák hangod.
Csak kicsiny morzsák,
de végül összeáll
szótlanságod,
ahogy szavaim
megbocsátod.
Most már álmomba léphetek
Arcodról hosszan álmodom
- így szeretném, ha engeded –
míg elfelejtem ki is vagyok.
Az alvó percek bolyongó lelkei
mi: „mi lett volna” kísértetek
csendben eltűnünk hajnalra
ahogy megtöri a reggel a szendergést
Az éles fényben hunyorogva
várom a napot
Mint a ruhából kitakart kenyér.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.