Depresszió
Mint bonc-asztalon az exitált
Úgy fekszem én is.
Lelkem rég elhagyott már!
Könnyem csak hullik...
De ez a sós lé úgy mar.
Remegek, s ugrani készülök!
De jajj! Félek!
Mitől jobban?
A haláltól?
Vagy csak gyenge vagyok?
Nem tudom.
Álltam egykor a hegyen!
Néztem, ahogy a nap lement!
Alattam a nagy vízhangos szakadék!
Talán most már ugorhatnék!
Te nem vagy velem, hogy megfogd kezem!
S mondd, kérlek NE tedd,
Szeretlek!
Ekkor nézem a szemed,
Tán hazudsz-e?
Nem hiszem!
Mert mellettem voltál,
S fogtad a kezem!
Azt mondtad: Szeretlek!
Megöleltél, könnyem csordult!
Csak álltunk a szakadék szélén
S te megvédtél!
Utolsó pillanatban érkeztél!
De a boldogságom könnyei ezek,
Mert TE Szeretsz engem!
Vagy csak ezt szeretném?!
Ó igen...!
Álmodtam ezt!
Tudd, hogy ÉN Szeretlek!
De lassan este lesz!
Elmúlik a nap.
S vele együtt múlok én is!
Ugrom hát, életem!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
