A LÁTÓ

A LÁTÓ

Én, már hogy minden oldalú csendbe jutottam,
s láttam Planetárium félgömbjén, amit csak
ember láthat, bár ezredévek múltán: száguldó
csillagképeket, időutazást, menekedést előre –
súlyom érzem, a széket, a karfát; a vágyat
asszonyi testre; hűs tejet inni kék ég aljában,
fehéret a zöldben és futni, harapni
tavaszt, örülni húsnak, izomnak,
egy fejsimításba beléremegni; mert ember,
mert itt, tárt halálszárnyú ugrója fajának –
vagyok.
Helyetted is megnézem a kis nefelejcset,
a szárnyas idő nehezékét, látod a ráncok
szemem körül, kéklő örvény, amivel befognám
csodának három dimenzióját a szereteten fölül,
s bár egyre sötétebb lukba merül világom,
hidd el: gyűlnek odabenn, s még szólnak a fények.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.