Csak most köszönhetem meg végre Neked



Csak most köszönhetem meg végre Neked, hogy azon az
álmos sváb-hegyi délutánon megkerestél, s az árnyékban
bukdácsoló szobában konok és elszánt szívembe súgtad
étezésedet.

Nem tudtam még Nevedet, nem ismertem egyházaid, sem
az Írást, a sok meddő vitát, a máglyák tüze ettől a naptól
mégis ócskán kopogó érv volt szememben, fényedet mohón
magamba.

szívtam. Ki vagy? Létezésedet őrzöm, kegyelmed szépsége
forrásként táplálja az elfeledett örömöt kicsi gyermekként
hozzád simuló tétova magduskádban, ezt köszönöm, hogy
lehetetlen

volt elveszítenem Téged a viharos években, hogy bajaimban
közelséged váratlan édessége máig kísér, s kísértett álmomban
tágas tered akkor is engem, mikor nappal a rettegéstől őrülten  
hittem,

a sorsom mindörökre 20×20 centis dobozba zárta lelkem. Pedig a
szűk keretekkel is te neveltél, Istenem, de sokat szorongattál, hogy
kioldódjon belőlem a gyász, s elhiggyem magamról végre az álmod,
mely hosszan

lebegett felettem, nem talált mégsem helyet bennem, míg másokhoz
szegődtem helyetted, hiába reméltem így betölteni a sorsom, engedtem
elmosódni a képet, mit létezésem első forgatagában véstél szívembe,
a vágyat,

hogy lehessek énekesed.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.