Himnusz a csendesekért komisz idõkben


Óh istenem, segíts, beszédet kéne mondanom, de hogyan? Kőbe véstük
a márciusi ifjakat, csak éppen szép szándékuk, a nemzet közben kimúlt.
Tudjátok! Közös nyelv, közös szív, közös érték! Időnk tettes, ki
visszatért, a régi bűnök, eszmék magjai szerteszóródva a mában,
felnőve új tüskékkel sebzik a régóta várt teljességet. Igen, barátaim,
míg megrajzoltuk, megint kisurrant s odébb költözött egy jövő. Amíg
Petőfi nem jött, magyarul csak a disznókat noszogatták, a szerelem,
ha már a penna végére kívánta magát, csak avítt latin múzsák
míderében mert tetszelegni. Egy seregnyi úr reszketett, hogy
nemessége régi fénye megkopott, s őtet már nem egyéb, csak a
kiváltsága, időtálló adótlansága tartja távol a lassú sárfolyamtól
mely népét könyörtelenül sodorja a névtelenség fekete örvénye
felé. Hát beszéltek inkább németül, franciául, keresték, mint
legyen nem kevesebb, de több nekik mindenből, ami számít, a divat
szárnyakon üzent, és amit a nyelvetlen nemzet tegnap beterelt
a karámba, mára gyorsan a luxus fillérkéjévé alakult valahol.
De kimarad gyakran a vigasztaló a lapokról, hogy bár csendben
munkálnak, s nincsenek számba véve, nem épül  nekik sehol obeliszk,
mégis, mindig akad, kit emésztő  szenvedélye odaláncol a névtelenekhez,
nem akar jónak lenni, mégse tehet mást, óh, mert neki fáj, nem elegendő
rá semmi magyarázat, miért jut kevesebb, miért nem jut semmi azoknak,
akik annyi évezrede csak hallgatnak? Miért hiszitek, hogy nincsenek is,
akik elkerülik a tévét? Ha látjuk őket néha ott, mégis, furcsán mutatnak
a látványra hangszerelt álomvilágban, ami helyettünk él már a fejünkben,
jól tudjuk mit érez Kaliforniában a szomszéd, csak közben, hogy  saját
magunkkal szóba álljunk, miért épp az veszett el? Mert a szabadság, mit
örökül hagytak ránk a nagyok, a csendesek és a hangosok, mára darabossá
vált, nem közös egésszé, kevesek futnak elől, s megtehetik, hogy magukkal
ragadják mindazt a kis életerőt, amit gyűjtöttünk. Annyian nem adtuk fel,
hogy kis kakasunk fogja szertekukorékolva felébreszteni a valódi világot,
szép eszmét, s most fut előlünk a kis állat, kucorog valakinek a hóna alatt,
hétmérföldes csizmát visel a lábán, s már megint, ó mennyi próbálkozás után,
már megint nem beszéli a nyelvünk! Nincs bátorság benned, ha úgy hiszed,
hogy a nálad nagyobb valóság felülírja kis pusztulásod, s mivel mások már
döntöttek, neked nem is kell. Nem fog az eső esni talán, nem ordít lelkes tömeg
a lépcsőn, s reméljük vérpad se lesz. Csak egy nap váratlanul jól érthetően kezd
énekelni az ég, hát végre találsz egy kis célt, mi megfogalmazza ki vagy, rájössz
mennyit kaptál a közösből, nem igaz? Magad sem ismered magad, hogy kivé
válsz, ha végre tudod, mit adsz. Gyötrelmes kezdet, bolond érzés, reggelenként
már nem magadra ébredsz, a gondra, elvakítanak a tettek, aztán leteper a sok
kudarc, hallgatsz, s már, nem is vagy ura saját tetteidnek, mikor egy hajnalban
arra kelsz, amit a szájad addig hadart, most egy belső hang fogja súgni,
hogy belereszketsz:  Isten áldja a magyart!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.