Hajnali villanások

Hajnal firkálja az álmos falakat,
sóhajokból imbolygó szavakat dobál
a világ peremére, zuhanásra készen.
Csak ezek a fáradt emlékek ne lennének,
csak egy pillanatra elmúlna már
ez a hangos zakatolás szívemben,
hisz üvölt így is a világ,
zajt a zajra hord,
majd némán gyászt temet.

Tétlen omlanak össze mögöttem a percek,
fáradhatatlanul kutatlak még mindig,
hogy kiírjalak végre magamból,
mint egy utolsó pillanatot,
mikor tested az Isten földre hajította.

De hiába a hiányszavak,
számra konok csend tapad.
Ujjaim dermedten zsibbadnak a hintán,
várlak, de te nem állsz mögöttem,
és én már soha nem láthatom, mit rejtenek
az üveghegyeken túli Óperenciák.

A reményt az idő rég felfalta bennem,
s csak a hajnal firkálgat néha még
a színtelen, csupasz falakra,
ahol gyermekednek szült anyám,
s rólad csak fércelt szakadásokat álmodok már.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.