Tengerparti félidill

Megosztanám veled ezt a csendes magányt,
Ahogy nézem a tengert,
S még kávézol nagy szalmakalapban,
A műpálmák alatt,
Én kék kagylóhéjakat
Szednék össze a homokból neked.
Vizes nadrággal jönnék vissza,
És te megróná, mint egy gyermeket
Vagy mint akit ismersz.
Mondanád: Hát megint, hát megint…
És tudnám,
Hogy húsz év múlva is tán
A kagylót a polcodon lelem.
Ha nő lennék, gyereket szülnék neked,
És mosnék rád, ha kell.
Úgy von be a vágy, hogy birtokoljalak,
Mint érchegyet ég lepel.
Boldoggá tennélek, és fáj, hogy más fog.
Nem az, ha elszomorítanak.
Az zavar, hogy más lesz az,
Aki éjszaka, ha fázol, betakar.
Hogy más lesz az, aki tudja majd
Szemhéjad rezdülésein,
Hogy mire vágysz.
És akivel így nőttök majd túl
Egymás szerelmein.
Ez fáj. Hogy más is megadhatja.
Mert kétszemélyes álom ez,
Attól kapsz meg minden álmot,
Akit szeretsz. Kit te szeretsz.
Most jó lenne, ha itt lennél,
Tudod, mert feltámadt a szél,
Rád teríteném a kabátom, hogy ne fázzál,
Hogy ne szomorkodj semmiért.
Itt mellettem.
Itt mellettem, boldog pár ül. Gyermekkel.
Ringatják.
Hát ez a boldogság, mire úgy vágytam én…
Nem akarok regényt írni arról,
Hogy az egész fele mennyit ér…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.