Sohasem kértem többet

Sohasem kértem többet, reméltem
lassan bukdácsoló álmot az északi
ködben, távol a szűkös terektől, ahol
életem első évei teltek, oly fullasztó, ha
ezernyi ember között egy sem akad, aki
hallja a hangod, hát hallgattam, sírni
se mertem, csak némán rázkódtam a

sovány  paplan alatt, s elhittem, ez az élet,
mit élni rendelt nekem egy néma hatalom,
csorba fogakkal, s a böffenéseivel feltóduló
nevetésével régen megpecsételte a sorsom.
Így nem kerestem az Otthont, vándorok
asszonyaként nem kértem földet, pénzt
magamért, az Ég volt felettem a tető.

II.



Sohase kértem többet, miért nem? Ki adta
a hatalmat annak fölöttem, aki hamis
törvényekbe rejtve okos szándékait, arcára
szederjesedett álarcát díszítgette hosszan?
Mit tehetett volna, ki faragott képzet? A barom
én voltam, hogy oly hosszan reméltem,
a Nagy Megbocsátás végül bebocsát sosem

volt helyemre, ha minden lázadásommal,
hitemmel, egyre szálkásodó szeretetemmel
is csak neki szolgálok. Vesém és tüdőm is
neki adtam. Lelkemnek titkos hét kapuja
még zárva volt, ezért hihettem, hogy nem
szolgálót akar, hanem engem, nem voltam
addig senkié. Árvaságomban örültem, van

valaki ebben a zavaros világegyetemben,
akinek kellek! S nem tudakoltam meg az
árát. A rabságban a jóízű munka messze
elkerült, kenyeremen a zsírt mégis vastagon
szerettem, teámba bölcs pofával raktam
hat cukrot, hogy az édes íz jól átjárja
mérgezett sejtjeim, így nem féltem, hogy az

éhség egyszer mégiscsak utolér, a gyerekek
elfelejtik a jövőt megkeresni, s a szabadságot
másoknak engedik át, mert legyőzi bennük
a szorító félelem a méltóságot. Szétszórt életem
felett széttártam kezem, s csak a, sápadt kis
angyalok láttán kezdtem fájlalni igazán, hogy
sértett haragomban darabokra téptem a koffert,

és a szemétben kötött ki az örökség. Hogyan
etethetném üres kézzel azokat, akik eddig,
a Föld rejtett áramlatain át, tápláltak engem?
Újra fel kellett túrnom a múlt gödreit, hogy
a félig emésztett emlékek között kotorászva
megtaláljam elfelejtett kíváncsiságomat a
világra. Hinnem kell, bármilyen halk az üzenet

amit kaptam, velem marad e zajban! A remény,
hogy gyáva urunkat megszelídítheti egy nagyobb
Hatalom, jön, átöleli a Csorbafogút, az lesunyja
fejét, reszket, zsíros gyomrában dermedt nevetése,
hátába beáll a félsz, s mi sóhajba burkolódzva
nézhetjük végig, hogyan válik semmivé, az, akit
szolgáltunk, s csúszik le lassan az égről!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.