Hajnali vers egy koránkelőnek

Kiengedett, megszült a névtelen ma is engem.
A káoszból lassan kiúsznak a fények. Kell még
egy kis idő, míg megszáradnak a parton. Bíztat
a mentolos íz, ne bukj fel, ez csak egy nap megint,
csörren a víz, a forró gőzben oldódik a kő a gyomorban,
visszaszögelhetem a csillagokat. Vár a mindennapi
mérgem, nélküle oly közönyösen folyna le rólam az idő,
lassan múlik a perc, csak én, csak nekem, mielőtt
újra bérbe adom a lelkem, felnőtt akartam lenni, hogy
megtehessem, és most sírok Uram, hadd mehessek
vissza megtapogatni újra a régi kerek időt! Ez itt már
csak a csorba, az álmok selymes fénye néha vissza
visz engem, összeáll az egész, hogy aztán újra
széthulljon darabokra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.