Hát elmész

Éj sötétje borul lágyan, a megfáradt hegyekre.
Mennyi ideje néztek, megannyi tétlen emberre.
S ragyognak ők, e csillagok. Fent a véges messzeségben;
Potyogtak, mint könnyek, a lelkek egyre mélyebb tengerébe.
De az évek… elmossák a fojtó habokat.

Remény foganta a szépet, az álmodozó holnapokat.
Múltként csókolja majd vissza, mind-e tegnapokat!
Szememben is szikrázott a szó, s magához fonta a vak ölelést;
Mely karodból született, s karodban lett semmivé.
Az emlék… örökké halott.

Ajkad végtelen csókja némán a szívedbe fagyott;
Hol égett, ott elmész. S mi volt, végleg itt hagyod!
Peregnek a percek, szaladok a múltba és elfogy a jelen.
Mit rólad érzek jövőt már nem terem nekem.
Elmentél rég… és boldogan már csak a sírban élhetek!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.