A nagy salakmezõ / [33]


A délután cseppje kövérebb,
mint volt a délelőtté,
pedig homok is van benne,
mint a felhők alján is mindig,
egész teherautókkal,
és ugyanazon a nyelven tiltanak el,
ahogy én is néha mondom,
mint egy terhelési próba,

meg van mérgezve,
ahogy a napfény a füvet
meg a lombokat észrevétlenül,
miközben elvakít,
a fejem túloldaláig,
és ott egy másik arc
ilyenkor elveszti a vonásait,
mintha elmerülne,

mint egy úszómestervizsgán,
a medence fenekéről a téglát,
semmiben sem különbözünk,
csak a hosszú balesetek végén
az apró ütközés,
rozsdás kötőtűvel átdöfni
vadul a mézbuborékot.

Ahogy az erdő fölkavarodik,
ha jön a szürkület,
de egy összeomló domb mögül
az utolsó világosság
még megcsillan valahová,

mint vihar helyett a bádoglemez,
ha nem beszélek, akármit,
ritka szörnyeteg vagyok,
s már régóta fészkelődöm
egy elfelejtett mázsán,
pedig nincs is serpenyője,
hogy sodorjon el a sötétség,
és ők se tudjanak mást önmagukról,

vagy akkor a saját rettentő
súlyomtól nyugodjak el,
mint a szekrényben az aprópénzzel
megtömött nagykabát.

Ott is csak napviharkor
szólal meg az éter,
mint egy lemerült rádióban,
de azt se lehet hallani,

hiába mondják az űrállomáson,
hogy látják az Istent,
vagy talán mégse az,
csak megint szórakozik valaki,

járkál a szobában,
és kipróbál mindent,
felemelni egy poharat,
becsukni egy könyvet,
ledőlni az ágyra cipőstül.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A nagy salakmezõ (Pécs, 1997)
Kiadó: Jelenkor