Útvesztõk



           Úgy formálódik agyamban
           a lötykölődő értelem
           mint félelmem kútjaiban
           a sétáló jelen
           most a szemétdombon
           üldögélő képzelet
           játszik labdajátékot velem
           látásom mélyeiben
           világom idomait érlelem
           de hát miért vagyunk itt
           és miért hogy ránk zárt
           ajtókon dörömbölünk egyre
           hogy törekszünk akarunk
           és mégsem leszünk jók
           egy apró méla kegyre
           hogy utazunk megismerünk          
           és mégsem jutunk fel a hegyre
           s bárhogyan is okoskodunk
           mindig csak kettő jön az egyre
           ti megizlelitek a kiomló
           élet hangárjait
           én meg vad őrültként
           hajszolom magam
           üres mezőkben
           lelkem árnyait kergetem
           és nem létező
           fehér-sálas önmagam
           szép vagyok így
           és szép a táj is
           műszereimet felveszem
           és kis kvantumokban távoli
           képzettömbökben mérem
           kupacba gereblyézett
           kipreparélt énem
           és távolról vakít szelektáló agyam
           úgy tűnik itthon vagyok
           talán tényleg én vagyok itt
           valóban én magam
           tétova szavakkal körbejárom
           s elhaló hangfoszlányokban
          utolsó kiégett elhasznált
          és soha meg nem érkező
          önmagamat várom
          azt kit előbb vagy utóbb
          elő kell ásnom
          ki elzárt bolondos terekben
          kötéltáncot lejt
          és leizzadt mondatokat rámol.
                                                          





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.