Már nem

Oly csodás, mondanom
sem kell, hogy élhetek
csendben és sorok és sár
kopogtat keservesen,
mi állapot mi tenyerembe
illeszkedik élveteg.

Itt most
szavakat ömleszt
rám az élmény,
hogy padra ültet,
hogy széken voltam
eddig a bakancsomat
fűzőgettem, mikor
kék volt és én
zöldnek láttam
a kötőjét.

És virágos
kalitka volt az
élet, meg tömör
hang-anyag,
de akad a tű,
több lett a mély
barázda; billeget,
ő folyton didereg.

Mondom, adj
a számba még
szavakat, úgysem
mondom, míg
hallgatod, előtted
sem soha, neked
meg mindig.
Ezt is értheted
a tüdőmet eszi
meglehet.
De mégha eszi is,
úgy egye, hogy
fájjon is, meg
érezzem és
lássam is,
kívülről befelé,
hogy szánalmas
lettem is.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.