NAPLÓK: történetecskék Legutóbbi olvasó: 2026-02-08 12:52 Összes olvasás: 24686Olvasói hozzászólások nélkül| 15. | [tulajdonos]: nincs még | .: _ | 2006-10-18 09:37 | Két okból nincs még. /Ha a számszerűség egyáltalán megfoghatóbbá teszi a dolgokat./
Egyrészt tényleg iszonyú gyorsan írtam meg őket, két másik tevékenység között, gondolkodás nélkül, tehát mindenképpen csak ötlettár, vázlatok. Nem vagyok benne biztos, hogy az elmaradt visszajelzések nélkül érdemes őket közönség elé bocsátani. S máris a második oknál tartunk. Csak Brittany jelzett vissza, amiből azt a következtetést vonom le, hogy vagy csak ő olvasta etüdjeimet, vagy ha más is, hát sok érdeklődést nem váltottak ki. Valószínűleg nem tekinthetem műhelynek e webes napló formát, legalábbis olyannak nem, amelyben mások nekem dolgoznak. :-) Ha pedig kész termék kell, hogy fölkerüljön, amiért természetesen az ember igen lelkes és gyarapító véleményéket kap cserébe, akkor más irányt kell szabnom a munkámnak.
Szóval ezért nincs most folytatás. /Még és itt./ | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 14. | .: _ | 2006-10-17 18:24 | | folytatás? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 12. | Brittany: hajrá | 2006-10-03 08:07 | | Nekem tetszik és ismerős mivel én is hasonló helyen nőttem fel. | |
| 11. | [tulajdonos]: Kérés az Olvasóhoz | 2006-10-03 06:14 | | Már, ha van. Szóval ezek amolyan leülök, s eszembe jut - írom vázlatok. Ha vagytok, akik olvastátok, kérem írjátok meg, hogy van-e ezekben a jegyzetekben valami, ami rajtam kívül másnak is érdekes. Innen belülről nem látszik ez. Kösz. Érdekel, amit írtok. | |
| 10. | [tulajdonos]: Beépített múlt | 2006-10-02 18:46 | Az evés és a csokis-doboz játék érzéki élményéhez szorsoan hozzátartozott kezünk váratlan és öntudatlan találkozása a doboztetőn. Soha nem beszéltünk róla, soha nem vitáztunk, hogy most én, aztán te, vagy csak én, te ne. Mint esti lefekvéshez a friss ágynemű illata és érintése, úgy tartozott mindez szakaszolhatatlan és megbonthatalan barátságunkhoz.
Mindent megtettem, hogy a hiányt kitömjem. A zongoráról beszéltem, ami a hétvégén csak a miénk. Éjszakai kalandozásainkról az üres épületben. A délutáni soronkívüli zsíroskenyerekről, melyekkel mi ötünket megszántak néha a konyhás nénik. A szabad ping-pong asztalról a társalgóban. Az udvaron talált egérlyukról, a fészkéből kipottyant kisgalambról, amiért kimásztam az ablakon a járdára titokban. Az éjszakai sátorépítésről, s a szörnyekről és lényekről, akiket ilyenkor szoktunk kétvállra feszíteni. Elértem, hogy Feri izgatottan várja a velem töltött hétvégét, s minden más fontos dolog, szőke anyuka, az almáskert otthon, amit csak hírből ismertem, s egyéb Ferit és engem elválasztó vágy és érzés háttérbe kényszerült árnyékká legyen.
Karácsonyi hétvége előtt álltunk, melyben a várakozásnak és a csodának is lett helye, minthogy Feri anyukája megígérte, hogy fölhív minket külföldről vasárnap délután négykor.
Már kettőkor ott szorongtunk mind a hatan a telefon körül, Mari néni elnézően engedett izgalmunknak, s magunkra hagyott az irodában. Negyed négykor szólalt meg a telefon. Fölkaptam, s egy női hang szólt bele. Add kérlek az ügyeletes nevelőt. S én öntudatosan válaszoltam, hogy az ügyeletes nevelő ránkbízta a telefont, mert vártuk ezt a hívást, s tessék kapcsolni Feri anyukáját. A nő a vonal végén ingerült lett, s rámszólt, hogy azonnal induljak a nevelőért, mert sürgős ügyben telefonál. Erre én megmagyaráztam neki, hogy az ügy valóban sürgős, s hogy már órák óta várjuk a hívást, s kapcsolja azonnal Feri anyukáját, mert Feri itt áll mellettem, s vele szeretnénk beszélni. Mérgesen kérdezte a telefonos nő, hogy hívnak engem, s én csak győzködtem, hogy az most nem fontos, ne húzzuk az időt. No, erre már teljesen méregbe gurult a hölgy, s közölte velem, hogy ő Csegres tanúr felesége a Csegres tanárnő, s azonnal mondjam meg, hogy ki vagyok én, mert ő még ilyen szemtelen és neveletlen gyereket nem látott, s kikéri magának azt, ahogy én viselkedem, s majd meglátom, hogy mit kapok én ezért hétfőn, ha bejön. Csegres tanárnőről tudtam, hogy ugyanolyan savanyú szagot áraszt, mint a Csegres, csak még az alattomos villámokat és a fékezhetetlen mennydörgést is a zsebében hordja, s napfényes napokon nem is szokott bejönni az iskolába, hanem beteget jelent, ahogy most is akarta volna, ha én nem akadályoznám ebben már hosszú percek óta. Kivert a veríték, erős vizelési ingerem támadt és lecsaptam a telefont. Másnapra belázasodtam.
Feri később elmesélte, hogy anyukája négykor telefonált, Mari néni vette föl, nem sokat beszéltek, s hogy engem üdvözöl, s azt üzeni, ne izguljak. | |
| 9. | [tulajdonos]: Beépített múl | 2006-10-02 17:37 | Feri szőke anyukája külföldre utazott, így Feri velünk maradt a hétvégi idillre hatodiknak. Ünnep volt az a szombat-vasárnap, amit már két hete vártunk. Tizennégy napon át kerményen dolgoztam azon, hogy Feri is ünnepként várja, s hogy elfelejtse a két puha kenyér közé zárt sült hús illatát, a cukrozott eper édes-ragacsos levét, a fehér batyuból kiomló almás süteményt. Szerettem volna fejéből kiűzni a hangok emlékét, ahogy a szalvéte selyme csúszik szét szelíden, ahogy a befőtes üveg pukkan nevetve-sziszegve türelmetlenül, ahogy a csokos doboz teteje zörren melegen akár nyitod, akár csukod.
Emlékszem, mindig játszottunk vele. Kezünkben szendvics, csirkecomb, almás, csokis sütemény, de valamelyikünk másik keze a csokis doboz telején játszik öntudatlan. Ráfeszült a dobozra, s hol hol jobbról, hol balról feszítették ujjaink egy-egy millimétert följebb, lassú, kitartó munka, melyhez, erő, figyelem és érzékenység is kelett. A megfeszült tető megkönnyebbülő nyíló sóhaja apró kiegészítő orgazmusa volt az evésnek... | |
| 8. | [tulajdonos]: Beépített múlt | 2006-09-29 15:52 | Palika tíz évesen balettiskolába ment, de akkor már Feri volt a legjobb barátom. Barátságunk második évében Palika nyíltan föllázadt ellenem. Én akkor a nagyfiúkkal laktam, mint érett és okos harmadikos. Palika pedig a legnépszerűbb gyerek lett a kicsik között. Elérte, hogy be sem engedtek engem a kicsit hálószobájába, ha ott volt. Ilyenkor mindig jót kacagott fegyelmezett, méltóságteljes arckifejezésemen. A maga módján így állt bosszút vérstestvérsége elnyomott időszakán.
Tíz évesen balettiskolába ment és legközelebb tizennégyévesen találkoztam vele. Megint egy ötszemélyes meghitt vasárnapon. Édesanyjához jött be, aki a konyhán dolgozott, s a délutánt velünk töltötte az udvaron. Teó, Anna a tesóim és én röplabdáztunk. Pali beállt, de finom ujjai nagyon puhák és gyöngécskék voltak a játékhoz. Odaléptem hozzá, hogy kosárra igazítsam a kezét. Míg törékeny ujjait igazgattam, közöttük lenéztem fehér, vékony arcára. Mandulavágású, barna szemei kutatva kérdezték: megbocsátottál? Szép gömbölyű kosarat formáltam két tenyeréből, s a labdát beletettem. Ládot? - kérdeztem. S ő látta, látta, mennyire szeretem, s mindketten tudtuk, soha nem fog megtanulni röplapdázni. | |
| 7. | [tulajdonos]: Beépített múlt | 2006-09-29 15:37 | Hét évesen indiáncsapatom volt. Apám után persze én is kommunista voltam. Egy kommunista indiánfőnök. Akkor még Palival barátkoztam, a finom és szép Palikával. Később balettáncos lett belőle. Palikával vérszeződést kötöttünk, s helyettesem lett a csapatban. Zsoltit, a kis szőke, zömök kölyköt, Pali nagyon szerette,
s ha nem voltam jelen, mindig együtt lógtak. Hogy Palit megtarthassam, Zsoltit is barátommá tettem hamar, s nem is volt nehéz, mert nagyon szeretett volna altörzsfőnök lenni. Később a helyzet úgy alakult, hogy Palit épp Zsoltin keresztül sikerült magam mellett tartanom, mert a kis szőke úgy nézett rám, mint egy Istenre, s bármit megtett, amit mondtam neki. Így lettünk mi hárman a legjobb barátok. Barátságunkat egy év múlva egy szerelem zilálta szét.
Teó. Ez a név még ma is zsibongó örömmel és izgalommal tölt el. A bátyja kinőtt ruháiban járt, farmer, kockás ing, néha egy-egy alaposan elhordott szoknya. Ő volt az egyik kislány, akit soha nem vittek haza a szülei a hétvégeken és a néhány napos ünnepeken. Teó, ha fiú lett volna átvette volna könnyedén az irányítást az egész csapat fölött. Zsoltival harcos volt, Palival gyengéd, velem együttműködő.
A nagyfiúk rajongtak Teóért. A nagyszünet után több tábla csokoládéval tért sokszor vissza az osztályunkba. Mindegyikért keményen megdolgozott. Hol a tűzfalra mászott föl, gyorsan, mint a gyík, hol egy negyedikes fiút rakott helyre, hol csak puszit adott érte valamelyik nyolcadikos srácnak. Ő volt a hetekisek és a nyolcadikosok legkedveltebb játékszere. Fogadtak vele mindenre egy csokiban. Fogadjunk Teó, hogy nem mersz leugrani a félemeletről? Mibe, hogy nem tudod visszamondani ezt a verset? Teó, egy csokiért ledobod a leveses tálat, amikor Balin van ügyeletben? S Teó mindent megcsinált, gyorsan, ügyesen, lefegyverző könnyedséggel és kedvességgel. Az így szerzett édességet igazságosan elosztotta közöttünk. Teó körül forrt a levegő.
Zsolti is szerette Teót. S bár a kislány leginkább velem volt, s rám hallgatott, verekedéseiben Zsoltival több volt az iránta érzett vonzalom, mint a velem való együttműködésben. Megéreztem ezt hamar, s igazságérzetem mondatta velem neki, hogy menj, Teó, és játsz Zsoltival, unom már az indiánosdit. Teó ment. Ezután Zsolti, Teó és Palika sülve főve együtt voltak és én szomorúan hagytam, hogy szétessen a csapat. Vége van, mondtam Zsoltinak, te úgyis végig hazudtál nekünk. Keresztet hordasz a nyakadban, pedig mi inidánok vagyunk és kommunisták. Zsolti azt mondta, hogy van Isten, s hogy a nagymamától kapta a kis ezüst keresztet. Becsaptál minket, mondtam, s a hajánál fogva végighúztam a szőnyegen. Szó nélkül a tenyerembe tette a nyakláncot a medállal, s hallgatta, hogy ítélkezem. A vécében gyűltünk össze. Az egész csapat: Teó, Anna, Gabi, Csabi, Áki, Feri, Gyuri, Zsolti, Pali, Attila, Peti és én. A vécébe dobtam a kis keresztet és szóltam Zsoltinak, hogy neki kell lehúznia. Zsolti lehúzta és mondta, hogy nem hisz többé Istenben.
Együtt mentünk a hálószobába vissza. Ferivel elővetettem kis csomagocskáit és igazságosan szétosztottunk egymás között mindent. Ezt az indiánok és a kommunisták is így csinálják. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
