NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2025-09-17 09:17 Összes olvasás: 6137| 4. | [tulajdonos]: 4 | 2017-08-02 13:21 | 4
egyre nehezebb odafigyelnem másokra, és nem azért, mert nem érdekelnek a gondolataik, a bennük feszülő indulat kényszerít menekülésre a saját béklyóim közé, ahol, ha néha fájdalmasan is, de érezni tudom a távolságokat, ahol el merem fogadni igazságaim változékonyságát, még akkor is, ha időnként ez a képlékenység lebénít, rég nem hiszek az érveimben, csak illesztgetek, ahogy most is, ülök a számítógép előtt, és keresem-kutatom az emlékeim közül, ami jelölhetne is valamit ebben a szerteszét hömpölygő semmittevésben, gyerekkoromra nem ez volt jellemző, arra a gyerekkoromra, amiről már képeim maradtak, darabos, szín nélküli, össze-vissza karcolt, de felismerhető helyzeteket ábrázoló képek, tél, hatalmas hó, és késő este, és iszonyatos fázás, ahogy gyalog, hatévesen átmegyek az öt kilométeres távolságon, anyám nyugtatgat, bár én biztos, hogy nem nyafogok, erre a sétára élesen emlékszem, és az utána következő minden napra, mindenegyes nap ami ezután következik kitörölhetetlenül megmarad bennem, mintha egy másik élet képződött volna, elém nyílt valami, amiről eddig nem tudtam semmit, anyám hátáról lesegítik a hatalmas batyut, és egy sötétbőrű ember, aki apu lesz, mondja anyámnak, de hát mondtam, hogy megyek én értetek, az egyik szobából kijön egy fiatal, apuhoz hasonló férfi, nem néz ránk, megmerít egy pléhbögrét a vederben, még arra is emlékszem, hogy a bögre alján olyan horpadás volt, ami sötét lyuknak tűnt, és csodálkoztam, mért nem folyik át rajta a víz, iszik, és megy vissza, anyám lefektet, sírdogál mellettem, apu kedves szavakkal nyugtatgatja, hatalmas, érdes kezével meg-megsimogatja az én fejem is, és mondja, mondja, jó lesz itt neked is, meglásd, pedig nincs bennem ijedtség, csak rettenetesen fázom, ráz a hideg, és közelebb szeretnék kerülni a kályhához, reggel arra ébredek, hogy anyám magához ölelve sír, jó lett volna vele sírni, de nem tudtam, csak azt hajtogattam, hogy nincs semmi baj, nem lesz semmi baj, a telet úgy töltöttük, hogy néztem, ahogy főz, ahogy varr, segítettem neki a mosásban, és hallgattam, ahogy mesél, mindenféle meséket, verseket tudott, felolvasott a kincses kalendáriumból, sok ilyen kalendárium volt az egyik ruhásszekrény alján, mutogatta nekem is a betűket, két-három ilyen megmutatás után, már felismertem a szavakat, és vele olvastam, legalábbis azt hittük, hogy így, ilyen egykettőre megtanultam olvasni, anyám ezután már nem ment el hosszabb időre, ahogy kitavaszodott, sokszor hívták napszámba, de olyankor vitt magával, többnyire hatalmas karéj zsíroskenyérrel indultunk, innivalót nem vittünk, mert ahova dolgozni jártunk, gémeskút állt, négyszögletes, téglákkal kirakott kút, szálfavastag fakáváján vésetek, ott is böngészgettem a betűket, de igaziból összeolvasni csak az iskoláskor második évében sikerült, aput nemsokára frontra hívták, a mogorva fiatalabb ember még azon az éjszakán elköltözött, amiben mi megérkeztünk, csak évek múlva láttam viszont, ketten maradtunk anyámmal a házban, néha jött egy magas fekete egyenruhás katona, csillogó tőr az oldalán, ilyenkor a szomszédok egymásnak adták a kilincset, és ő is járta a falut, apu legfiatalabb gyereke volt a háromból, őt kedvelte a legjobban, szinte istenítette, azt híresztelte, hogy Horthy fiának a repülőjén lövésztiszt az ő fia, valami igazság lehetett benne, mert a kántor úr gyakran érdeklődött utána a későbbiekben is, amikor már a bátyám Párizsból küldözgette a leveleket és a csomagokat, ahol valami színimesterséget is kitanult, hogy játszott-e valamiben, azt soha nem sikerült megtudnom, de azt mondták, és mondta a kántor úr is, hogy nagyon okos gyerek volt, hogy külön jöttek érte, és vitték iskolába, mert nagy embert láttak benne, de aztán apuval együtt katona lett, lehet, hogy ugyanazon a fronton, csak nem tudtak egymásról, apu könnyezett, amikor anyám mesélte neki az egyszeri szabadságán, hogy mennyire fess az ő fia a pilótaruhájában, és hogy mennyire rendes ember, milyen sokat játszott velem, apu a könnyeit törölgetve mondta, de boldog lennék, ha egyszer elém kerülne így, de nem került elé az édesfia többet, boldog volt ez a nyaram, anyám tanított olvasgatni, bátyám is, amikor otthon volt, amíg ki nem került a frontra, gyakran jött, előolvastak nekem mindent, mutogatva a könyvben a betűk alakját, ami a későbbiekben nem bizonyult szerencsés módszernek, mert bennem egyszeri hallás után is rögzültek a szövegek, és elég volt a szavak alakját látni, már mondtam, mintha olvasnék, ettől előolvasó lettem az iskolában, ahol többnyire három osztály volt egyszerre egy teremben, és az összes olvasási gyakorlat bibliaolvasásból állt, akárhogy citálódott a szöveg, betéve fújtam, csak a második osztályban derült ki, hogy szégyenszemre nem tudok rendesen olvasni, az ismeretlen szavaknál leállok, mert az egymásután következő betűk számomra nem jelentenek semmit, a kántor úr és anyám elbeszélgettek rólam a fejem felett, úgy gondolja a tekintetes úr, kérdezi anyám, sírósan aggódó hangon, hogy baj van az én gyerekem fejivel, a szeme könnyben úszik, a zöld szem ilyenkor, mint a vízben úszó rét a nagy tavaszi esőzésekben, gyakran sírdogált, és én torkomban dobogó szívvel próbáltam ilyenkor a tekintetét megtalálni, de az csak elnézett valahova messzire, mint most is, a kántor úr sem nézett ránk, csak ingatta a fejét, hogy ő sem tudja ezt most megmondani, betegség-e nálam, vagy inkább tehetségre utaló valami, anyám kiválogattatta a kántor úrral a bátyám könyveit, hogy mik azok, amikben elkezdhetem az olvasást, mert a kincses kalendáriummal is úgy voltam, mint a bibliával, bárhol felütötték, ismerősként mondtam a szöveget, egy hónap se telt el, és faltam a bátyám könyveit, amikor elfogyott a válogatás, felóvakodtam a padlásra, és ellopkodtam a ládába zárt titkoltakat is, ez lett az én teljesen külön világom, amiben nem zavart senki, élhettem az idegenek, a betűkbe zárt emberek életét, és amikor elfogytak a bátyám könyvei, adott a kántor úr, de olyanokat válogatva, amikkel már nem tudtam mit kezdeni, nem kötött le Kaszab István élete, se a Rigócsőr királyfi, a Megfagyott lány története is úgy siklott el bennem, hogy olvasás közben végig éreztem, olvasok valamit, kívülről illesztgetem az elém kerülő szavakat, állítgatom őket gondolattá, érzéssé, és közben hallom anyám piszmogását a tűzhelynél, ahogy sóhajtozik varrás közben, és nem értettem, mért nem érdekelnek ezek a könyvek, kicsit talán az is számíthatott, hogy a kántor úr többnyire vissza is kérdezett belőlük, amitől mindig izzadós lett a tenyerem, elmondtam neki az első oldalt szó szerint, de ilyenkor többnyire leintett, és olyasfajta kérdéseket tett fel, amikre nem tudtam válaszolni, megalázottnak éreztem magam ebben a helyzetben, és egy idő után leszoktam arról, hogy könyvekért jelentkezzek nála, újraolvastam azokat, amiket régen, néha a padtársam is hozott valamiféle detektívregényeket, dadogó, befeléforduló gyerek, talán ezért is kerültünk egymás mellé, ő se, én se játszottunk a szünetben senkivel, malomtulajdonos volt az apja, de az is lehet, akkor már elvették tőle a malmot, de meghagyták vezetőnek, néha nekem adta az uzsonnáját, csodálatos valamiket hozott két kenyér között, amiknek a nevét sem tudtam, most sem, csak az ízekre emlékszem, amiket máig keresek a fűszerekben, tőle kaptam először csokoládét, fekete volt, meggy a közepén, bódító csípős csorgással a számban, hihetetlen volt számomra, hogy létezik ilyesmi is
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
