NAPLÓK: gingiva
Legutóbbi olvasó: 2025-11-06 02:01 Összes olvasás: 20242| 7. | [tulajdonos]: Ponyvaregény 3. | 2006-11-23 18:42 |
Z. kora tavasszal, a helyes és a jó között félúton kitépte magát belőlem, én pedig gépként zökkentem vissza a fizikai igények kielégítésének futószalagja mellé. Monoton zakatolással ismételgettem magamban a megfejthetetlennek tűnő "miért?"-et, és szándékosan véresre korbácsoltam a pszichémet, hogy legalább haragudni tudjak rá - esélytelenül. Madách is megmondta: "Csak addig fáj, míg végképp elszakad,/Mely a földhöz csatol, minden kötél."
Mire a nyár utolsó hónapja beköszöntött, szinte legkedvesebb gyermekemként ringattam karomban a fájdalmamat, ami utolsó kötelékként Z-hez láncolt. Dédelgettem a kínt, lekapartam sebeimről a heget és alapvetően úgy viselkedtem, mint egy értelmi fogyatékos tengerimalac. Képtelen voltam felfogni, hogy soha többet nem mondhatom ki boldogan-hangosan és rekedtes suttogással a bűvös "szeretlek"-et, és nem köphetem magam szembe azért, mert mindennél jobban vágyom az ölelésére.
A tűréshatár küszöbén kíméletlenül gyötörtem tüdőmet és lábamat a Mecsek ösvényein loholva, hogy a kimerültség ópiumként tompítsa az agyam, és pattanásig feszítettem izmaimat csak azért, hogy a szövetek közt felszaporodott tejsav minden egyes mozdulatot alaposan megfontolttá tegyen. Kellett, hogy fizikailag fájjon. Nagyon.
A gyerekeim - szegénykéim - mindebből annyit érzékeltek, hogy a mamájuk megbolondult. Nyüszítve próbáltak maguknak némi lélekcirógatást kikövetelni, és bújtak és szuszogtak a nyakamba, hiába. A napi betevőre a szeretetadagból már nem futotta, és üres konzervdobozként max. a bogaraikat tudtam befogadni.
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
