Határokon járok örökké, mindig csak a határokon; ami inneni, ami elérhető: végül is fájni kezd, fájni, hogy megtudjam az odaátot, s hazudom is, hogy megtudom, vár a határokon a szent hazugság, a remény, vár – várom, várjuk mindannyian, itt, a határokon; tágul a határ, követem, indulok, megyek – tágul a határ, így lesz átléphetetlen, így leszek egyre gazdagabb, s annál sóvárabb, minél gazdagabb. Határokon járok örökké, örökké hazudom magamnak is, nektek is - mindenkinek! -: hogy átlépem majd, magammal viszem szomorú poggyászként a Földet, -: megvámolják majd, mert van, van határ, amelyen át nem engedik poggyászomnak gyilkos felét, őrült felét, képmutató felét, hullafoltos felét, zimankós, havakkal könnyező, halállal teljes felét, és elválik, igen, elválik a hazugság a reménytől, millió-éves házasság után, s addig is, addig is, járom a határt, járva járom, s minél könnyebb poggyásszal lépek át majd, annál mélyebb nyomokat hagyok a talajban.
„Az ember nem visszatekint az időre, inkább keresztülnéz rajta, lefelé, akár a vízen. Néha ez bukkan a felszínre, néha az, néha semmi. Semmi nem múlik el.” (M. Atwood Macskaszem című regényéből)
"Nem hiszek az elmúlásban, nem hiszek abban, hogy ami volt az valaha elmúlt, és olyan mintha soha se lett volna, (…) mert azt gondolom, hogy ami és aki egyszer volt, állandóan és örökre jelen van minden időben, minden helyen és minden térben." (Kamp Salamon karnagy)
Lélegzetellállítóan szép, vokális változat. Tegnap este hallottam Bencze Alma és kvintetje elődásában. Sajnos, rajta túl nőtt a feladat, de arra alkalmas volt, hogy a kíváncsiságot felébressze bennem.
... nincs olyan sok különbség közöttünk, mindannyian szeretni akarunk, szeretve akarunk lenni, társat, családot szeretnénk, vágyunk a jóra. Hasonló életet élünk, ami attól egyedi, hogy épp mi éljük."
"Révész vitt át a túlsó partra. (...) Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije sem volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg. - A szellemlabirintusról? - kérdezett vissza helyesbítőleg. - Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát. - És hogyan lehet kijutni belőle? - kérdeztem. - Csak el kell mondani egy alkalmas imát - válaszolta. - És aki nem tud imádkozni? - kérdeztem, merthogy én nem tudtam. Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább. - Mindenki tud - mondta, mintha mi sem történt volna. - Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet. - Mit lehet még tudni a labirintusról? - kérdeztem. - Hogy talán csak legenda."