NAPLÓK: csega Legutóbbi olvasó: 2025-11-03 14:16 Összes olvasás: 41212| 33. | [tulajdonos]: francba egésszel | 2006-11-06 17:29 | Néha elkap egy furcsa érzés. Olyan, amikor lassan minden beborul. Elborul. Megborul. Tudod, mikor kilépsz lélekben a testedből, körbenézel, magadra, és finoman, halk szavakkal a saját füledbe suttogod, hogy mekkora egy ordenáré balfék vagy. Az is lehet, hogy te nem is tudod.
És akkor eszembe jut, hogy hiába próbálkozom, soha nem leszek olyan kreatív, ami a továbblépéshez kellene.
És akkor eszembe jut, hogy az embereknek úgysem fog tetszeni, amit csinálok, mert saját magukhoz mérik, nem a világhoz. ("Nekem nem tetszik a vers, tehát sz*r. Tehát nem vers.")
És akkor eszembe jut, hogy úgy sem fogják megérteni a verseimet, nem mert bonyolultan fogalmazok, vagy mert ők kevesek hozzá, hanem mert n e m a k a r j á k.
És akkor eszembe jut, hogy csak egy apró pont vagyok a világban. Mint egy porszem a sivatagban. (Közhely, írjál mást.) Mint a csillag az égen. (Közhely, írjál mást.) Mint a névelő a Kalevalában.
És akkor eszembe jut, hogy csak fáj a papírnak, ha még egyet belekarcolok. Más értelme nincs is.
És akkor eszembe jut, hogy biztos minden embernek ellensége vagyok.
És akkor eszembe jut...
hogy mennyi idő lesz, míg újra kikecmergek ebből a sz*rból. Óh, cs*ssze meg, ha másvalakitől hallanám ezt a sz*rt, azt mondanám, mennyire nyámnyila egy tutyimutyi alak, aki nem akar változtatni a sorsán, csak szenvedni, és sajnáltatni magát. Sebaj, különbözöm tőlük: van önkritikám. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
