August minden erejét összeszedve hatalmasat csapott a villanykapcsolóra. Sápadt fény gyúlt a szobában, a megszokott tárgyak sejtelmes árnyakat vetettek a falra. Mozgás nem volt, nem tudta megállapítani, hogy álmában milyen irányból jött az a hátborzongató hörgés. Még most is felállt karján a szőr. Néhány lassú lépést tett az ajtó felé. Hallgatózott. Semmi nesz. Rátette a kezét a kilincsre. Az ajtó felpattant és fellökte. Nagyot koppant feje a komód szélén. Elájult. A halántékán és a homlokán érzett lüktető fájdalomra ébredt. Felnyögött, ekkor mintha valamiféle suhanást észlelt volna. A huzat lebbentette meg a függönyt. Nehezen felült, és meglátta magát a gardrób tükrében. Kíváncsian bámult bele. Eltorzult arc nézett vissza rá. – Ez nem én vagyok –állapította meg. Az arc egyre nőtt, feketedett, mintha füstfelhő gomolygott volna körülötte. Már majdnem összeért az ő arcával, aztán mint egy buborék, szétpattant, és eltűnt. August értetlenül üldögélt egy darabig, meg sem próbált felállni. – Álmodtam az egészet – dünnyögte. Megtapogatta a fejét, a dudor ott volt. – Agyamra ment az egyedüllét – gondolta keserűen. Kikászálódott a fürdőbe. August a negyvenes éveiben járó, magas, izmos, szőke férfi volt. Felmenői nemesek voltak, de a vagyon nagy részét elvesztették. Régóta visszavonultan élt egy kisebb birtokon egytagú személyzetével. Komornyikját Thomasnak hívták, aki még mindig koromfekete, hosszú haját copfban hordta. Pár hónapja töltötte be a 70-et, de mintha megállt volna vele az idő. August és embere között különös kapcsolat alakult ki. Az öreg mindenhez értett, kéretlenül is adta a tanácsokat, amit a fiatalabb vagy megfogadott vagy inkább nem. A múlt éjszakán szabadnapját nem a házban töltötte, így nem tudhatta, mi történt gazdájával. Szokása szerint reggel bevásárolt a faluban, majd elkészítette a reggelit, és csak ezután ment felkelteni az urát. A hálószobaajtó alól fény szűrődött ki. Kopogtatott és belépett. August épp végzett a fürdéssel. – Mi történt önnel, uram? – kérdezte aggodalmasan mikor meglátta a férfit. August némán megrázta a fejét, széttárt kezével jelezte, hogy ő sem tudja.
(T)örvény – 2.fejezet
Thomas kíváncsisága ellenére nem kérdezte tovább a férfit. A függönyöket elhúzta, kitárta az ablakot, majd távozott. August bekapott pár falatot, azt sem tudta, mit eszik. Gondolatban máshol járt. Tréningruhát öltött, és a parkban futott pár kört. Felfrissülve a könyvtárba ment, mert futás közben eszébe jutott egy történet, amelyet gyermekkorában a felnőttek súgva meséltek egymásnak. Kutatni kezdett a könyvek között. Eltelt egy óra, a reményt már feladta, amikor August lába elé zuhant egy terjedelmes könyv. Felvette. TÖRVÉNY. Ez állt címként a könyv kemény lapján jókora betűkkel. Találomra felütötte, és elkerekedett szemekkel bámulta az illusztrációt: egy gomolygó füstfelhőből torz arc nézett vissza rá. – Ez nem lehet véletlen – rebegte. Megdörzsölte a homlokát. Most élesen kirajzolódtak a betűk. Cikornyák voltak inkább, ismeretlen írásjelek. Mérgesen összecsukta a könyvet, majd a hónalja alá csapva kiment a szobából. A komornyikba botlott. – A városba megyünk – mondta neki – Kérem, hozza az autót! – Gyorsan átöltözött, magához vette az iratait, a telefonját, fogta a könyvet, és sietve beült a kocsiba. – Mi az úti cél Uram? – kérdezte Thomas, és kíváncsian nézett hátra a visszapillantó tükörből. – Az antikváriumba megyünk – hangzott a válasz. Elővette a mobilját, és felhívta egyetlen barátját, aki jelenleg használt könyvek eladásával foglalkozott. A telefon kicsengett, de nem vette fel senki. – Még ez is – dünnyögte bosszúsan. Újrapróbálta, most foglaltat jelzett. Zsebre vágta a telefont, és kinézett a kocsi ablakán. Mélázva nézte a szaladó fákat.
Gyerekkoromban belém fojtották a szót. Magányos világomban az álmodozáshoz fordultam, és az nem a való. Felnőttkorú lettem, beleszaladtam egy újabb kelepcébe. Körülölelt a csend, már szerettem, minden zavart a külvilágból. És néma voltam mint a hal. Majd sorsom fordult, jobbra? Talán. Beszélni kezdtem, eleinte szegényes szókincscsel. Sokan kinevettek érte. De tudtam, éreztem, ha ismét szétesek, soha többé ki nem kászálódok belőle. Nem adhatom fel, még nem. Lehetek gúny vagy gyűlölet tárgya, megszoktam. Legfeljebb kissé visszavet pár lépéssel. Elfér.
Hajnali 3-kor ébredt. Vasárnap volt, mit csináljon? Felöltözött. Szeme a gyűrött ruhákra tévedt, nagy sóhajtással vasalni kezdett. Közben kigondolta, hogy meglátogatja a szüleit. Hamar végzett, de korai lett volna elindulni hozzájuk. Végül úgy határozott, hogy végigfekszik a kanapén. Elbóbiskolt, a telefon csörgésére riadt fel. A szülők szomszédja volt a vonalban. –Meghalt apád! – mondta – Gyere haza! Felpattant, zsongó fejjel, úgy, ahogy volt rohant. Rimánkodott magában, hogy ez csak egy rossz tréfa legyen. A házhoz érve meglátta a mentőautót. Agya tagadó üzemmódba váltott, biztosra vette, hogy apja él. Ahogy belépett, a szemközti szoba ajtón át meglátta a zokogó anyját. Tehát igaz! Ő is sírásba kezdett. A mentős odament hozzá, és a fülébe súgta, hogy most az özvegynek van szüksége gyengédségre. Megrázta magát, és szomorúan megölelte az anyját. Majd a lepedővel letakart testhez lépett. Óvatosan felemelte a leplet. A lány biccentett egyet, mintha azt mondta volna, igen, ő az apám. A mentősök elmentek, megérkezett a házi orvos, aki közölte, ha hamarabb hívnak a beteghez mentőt, az még élne. – Létezik megérzés – futott át a lány fején a gondolat. És ettől még szomorúbb lett.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
