Mintha normális látásszituációban lennék… Látom a világot. Az viszont nem normális, amit – a világ minőségében? a világ helyett? a világból? – látok. Két csontkéz ujjai mutatnak felém a mindent elborító sötétből. (A kezek az alkarcsont közepétől látszanak, ott olvadnak a sötétbe.) A csontujjak végén pedig szemek merednek rám.
Ugyanakkor mintha kívülről, szemből is látnám az arcomat.
Megvilágosodásként ér a felismerés… Illetve a mindent elborító sötét kontextusában helyesebb azt mondani, hogy „megsötétedésként”…
Tehát megsötétedésként ér a felismerés, hogy a mindent elborító sötétből kimeredő két csontkéz az én két kezem, a csontujjak az én ujjaim, és a végükön lévő szemekkel látom magam.
Na hiszen, ha majd egy óra tizenkét perc múlva felébredek ebből a rémálomból, akkor jó hangulatú, szép kis napnak nézek elébe! Mind a tizenkét szememmel.
Hát a csont lábujjaim végén lévő szemekkel mi van? Azokkal látom – lefelé valahogy világosabb van –, amint elrúgom a pöttyös labdát, aki vagyok. A labda pöttyei természetesen az én szemeim: azokkal látom majd a világot, amelybe egy óra tizenkét perc múlva felébredve megérkezem pöttyös labdaként.
Ősz Most már a barna, dérütötte rónán mulandóságról mond mesét a csend. Most már szobádba halkan elvonulhatsz s hallgathatod az álmodó Chopint. Most már a kályhatűz víg ritmusára merenghetsz szálló életed dalán, míg bús ködökből búcsút int az erdő, mint egy vöröshajú tündérleány
Holló úr ült a fatetőn, csőrébe sajt volt, jókora, s kit a jóillat csalt oda, a róka szólt hízelkedőn: "Á, jónapot, te drága holló! Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló! Nem tóditok, de hogyha hangod olyan, mint rajtad ez a toll, ó akkor a madarak között első a rangod." A holló erre rendkivül örül, torkán egy hangot köszörül, kitátja csőrét, földre hull a sajtja. A róka felveszi és egyre hajtja: "A hízelgő, akármi fajta, azokból él, akiknek hízeleg: Felér a sajttal ez a lecke - vedd." A holló ámul, pironkodva, végre megesküszik, hogy nem megy soha lépre.
