NAPLÓK: Volt egy pillanat Legutóbbi olvasó: 2024-05-17 01:55 Összes olvasás: 50212| 649. | [tulajdonos]: olvasni való | 2019-03-01 23:27 | Hommage (Hungarian)
„Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se.
Távol se, közel se.”
*
Már nemsokára betakarhatod
két tenyereddel arcom, oly sovány lett.
Érintheted minden csontját külön:
e húsalatti vallomásokat;
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha
szúrós köveken lépkednél mezítláb.
Ne nézd hát; inkább hosszú ujjaiddal
borítsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, ahol
egyszerre megpillantasz valamit,
magadra ismersz s felkiáltasz: ezt!
hogy ezt akarod mondani nekem –
Akkor légy majd fegyelmezett: a perc
vadságát villanyoztasd el magadba.
Emeld meg szépen állam egy kevéssé,
s okos, gyengéd, áttetsző mozdulattal
fordítsd fejemet arra és ereszd el.
Többé látnod se kell. Csak épp
emlékezni majd; merre
nézett és mit nézett a nem-múlás
hideg talapzatán egy arc,
mely aztán éppenoly hideg lett.
*
Egyre jobban belemosódsz az át –
törhetetlenbe; reménytelenséged
it visszhangzik bennem,
lüktetése szétzúz.
*
Megkondítod magad, mint egy teret,
melyben eltávolodhatom.
Látatlanul hagyom,
hogy körülvégy és az legyek, ahol
vagyok. Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok.
*
Megritkulsz. Távolságaid
elszédülnek s nem nyernek vissza többé.
Létezésed szélcsendje voltál.
Belenged tűntödet.
*
Körbekönyöklik az asztalt.
Madonna-hajjal
arcod mint gyufaláng lobog
idegen füstben.
A dérzöld fűre
gondolok én is: hajnali
ablak a szívnek
minden rosszra.
*
Te már fuldoklasz bennem, aki még
tér voltam nélküled, tér, önmagányi.
Most már csak a tiéd: a te
fuldoklásod lélegzete.
*
Most átmégy a sötét szobán: vigyázol,
beléjük ne botolj; lépteidet
oly apró részekre osztják, hogy az már
nem is te vagy, inkább a puszta mozgás.
Mikor elmentél tőlük, mintha egy
hullám gerincén hagytad volna őket,
egy hullámén, mely egy mozdulatodra
– hogy becsuktad magad mögött az ajtót –
utánad lendült s kifutott alóluk.
Te nem tudod, hogy ők azóta is
mint nád- s fa-törmelékek, az üres
levegőbe feltolódva is e
hullám ívét őrzik; ezért te csak
végtagokat láthatsz lent, és könyöklő
törzset-fejet egy kicsit magasabban.
Most már persze szögletesebbek is,
szárazabbak is; s mert azóta a
fény mindig ugyanazon az egy
ablakon át érte őket: nekik már
nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik,
érkezésed, hogy fellobbanjanak,
mint egy óriás száj szívására a
parázs-végek: de te annyira másnak
képzelted el magadban tüzüket,
annyira csak magad akarnád tőlük,
– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –,
hogy neked ők sápadt, közönyös arcok.
Hát ők azok, akikhez visszajöttél?
nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak?
Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón,
vigasztalanul illesztgeted a
lábak, törzsek és arcok sokszögét
kitölthetetlen köreidbe.
*
„Ki szedi össze váltott lovait,
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg még egyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?
Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is az állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amíg kidől utolsó hátasod:
ma még, nem deszka-földes-álruhásan,
visszanézhetnél e hűlő vetésre –
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.” | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
