"Kínok közt fogsz megdögleni nemsoká te is, mint ma a kutyád, mire hazaérsz az Irodalmi Jelen estjéről!" Könyörgöm! ... ember az ilyen? Még leírni is szégyen, nem, hogy megtenni. Remélem nem bántotta a kutyát (is) , mert ' az ő védelmükre már van' törvény.
Szia Zoltán! "Az osztályharc fokozódik." Amúgy együttérzek veled, mert én sem kerültem még bele egyetlen "Szép versek" antológiába sem, és az irodalmi Nobel-díjat is mindig elhappolják előlem a külföldiek. Mindenesetre már írtam egy petíciót, hogy bekerülhessek a Nemzeti Alaptantervbe: https://www.peticiok.com/frady_endret_a_nemzeti_alaptantervbe Három év alatt már tizenöten írták alá! :) Viccet félretéve, én szeretem a verseidet és drukkolok neked! Szeretettel: Szepy a Zokostojás :)
„Sokan nem értették, sokan nem akarták érteni, mi volt az a rettenetes és megalázó küzdelem a dokkon, amelynek egyik résztvevője voltam” – írta ma éjjel Filip Tamás. Múlt időben szól róla, tehát úgy érzi, a küzdelem eldőlt, vége, már csak a hullát kell eltakarítani, vagy megvárni, míg magától elrohad. „A zagykikotrás folyamatban” – ahogy egy másik naplóban olvasható. Baltazár talán dudorászik is reggeli révületében: „ez a harc lesz a végső” – próbálgatja a jólismert dallamot.
Miért hozom szóba mindezt? Mert kimondva-kimondatlanul mindenki tudta, hogy rólam van szó, én lettem kiszemelve, engem kellett (volna) eltávolítani a dokkról és mindenhonnan. Már az ítélet is elkészült: „a büntetés legyen teljes egzisztenciavesztés és törlés minden digitális felületről”.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy élek, itt vagyok, dolgozom, nem bántok senkit – tehát a filip(p)i terv nem sikerült. Köszönet érte azoknak, akik bíztak és bíznak bennem, segítettek és segítenek abban, hogy maradék életemet költőként élhessem ebben a hazában. Az írók javarészét, az úgynevezett kánonképző elitet markában tartó gyűlöletvezérek ellenére.
Örülök, hogy a küzdelem állítólag véget ért. Ha mégsem, akkor az utolsó leheletemig küzdeni fogok a szabad írás lehetőségéért, a magyar versekért. Azért, hogy semmilyen módszerrel ne kerekedhessen a magyar költészet fölé a dilettancia. Mert intézményeket, antológiákat, internetes felületeket elfoglalhatnak, eluralhatnak diktátorok, de az olvasók lelkéig nem jutnak el soha.
Az ellenem felhozott vádak hamisak. A lejáratásom, ellehetetlenítésem volt vele a cél. Manapság, egy hiszterizálódott társadalomban sajnos mindenhez lehet híveket toborozni.
Szólnom kell arról is, hogy nem véletlenül most kulminálódott ez a küzdelem. Nemrég jelent meg a Hazamennék című versem, amely hordoz akkora értéket, hogy megkerülhetetlénná válik a könyvheti versantológiák szerkesztői számára, akik azt hirdetik magukról, hogy az előző év legjobb verseit válogatják össze. Ha teljesülne 46 éves vágyam, egyetlen maradék életcélom és bekerülnék vele Az év versei-be vagy a Szép versek-be, nagyon boldog lennék, senkire nem neheztelnék többé, hiszen – csaknem öt évtized múltán – végre teljesült az, amiért éltem. Ez a megtiszteltetés azonban megcáfolná azokat, akik tűzzel-vassal igyekeztek távoltartani tőle. A másik: Bács-Kiskun megyei alkotók közössége és a Toll és Ecset Alapítvány a jogszabályban nyújtott lehetőségge4l élve kezdeményezte, hogy kapjak idén József Attila-díjat. A kezdeményezéshez eddig több mint 1300 személy csatlakozott, köztük Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, a Nemzet Művésze, valamint Farkas Árpád Babérkoszorú-díjas költő és más, neves művészek. Ennek a kezdeményezésnek is gátat kellett szabni. Ezért hát a sietség, a kitiltás, a megtsemmisítés vágya, a zagykikotrás. Nem szeretnék senkit megbántani a puszta létemmel és azzal, hogy írok – a saját nevemen és kizárólag azon (soknevű támadóimmal ellentétben). Feladni azonban nem fogom. A rágalmazókkal, hitelrontókkal szemben egy jogállamban volna védelem. A verseimet szerető olvasókat pedig nem tudja megsemmisíteni senki. Lehet számolgatni a „lájkokat”, utánzatnak nevezni a verssorokat, lehet soknevű provokátorokat küldeni a nyakamra, lehet (Filip Tamás kifejezéseivel élve) rettenteni és megalázni. Engem lehet, de a verseim élni fognak.
Egy szétkapkodott ingről jut most eszembe az a hajdani hírlapíró, aki csak annyit közölt vasárnapi jegyzetének egyik félmondatában, hogy „bizony, a mi városunkban is él egy-két gazember”… mire X. úr felháborodottan jelentkezett, hogy őt megsértették. A szerkesztőség üzenetben válaszolt: „Cikkünkben nem szerepelt az Ön neve. Tájékoztatását köszönjük.”
Bevallom, ezúttal olyan példákat kerestem az utóbbi hónapok dokk-lírájából, amelyek azt bizonyítják, hogy az úgynevezett "szabad vers" műfajában is lehet értékeset és maradandót alkotni. Tibor, Anita és Komor Zoli költeményei erre jó példák. Köszönöm.
(vizsgálódásom nem volt teljes körű, megelégedtem három példával)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
