NAPLÓK: Segesvári Hortenzia Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 05:24 Összes olvasás: 21087| 82. | [tulajdonos]: A periféria centruma | 2018-06-30 18:47 | József Attila
19 éves magántisztviselőt és költőt sajtó útján elkövetett istengyalázás vétsége miatt a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék 1924. július 10-én hozott ítéletében 8 hónapi fogházra és 200.000 korona pénzbüntetésre ítélte. Történelmi perek sorozatunkban a másodfokon enyhítéssel, harmadfokon pedig felmentéssel végződött per történetét elevenítjük fel. Különösen a kiváló védőügyvéd, Vámbéry Rusztem briliáns védői és jogi pr munkáját szeretnénk bemutatni. Vámbéry egyszerre beszélt a bírósághoz és a jelen lévő sajtó képviselőihez, a felmentés mellett az első országos ismertséget (médiapublicitást) is megteremtve ezzel a fiatal költőnek. A rekonstrukció során nincs nehéz dolgunk: a per teljes dokumentációja elérhető a Fővárosi Levéltár honlapján.
A történetről a költő a Curriculum Vitae-ben is megemlékezik röviden: „Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbe fogtak. A Kúria fölmentett.” Az inkriminált vers a mai irodalomtörténészek értékelése szerint nem tartozik József Attila legjelentősebb költeményei közé, sok tekintetben Ady stílusát követi, de már érződik benne a későbbi érett költő formanyelve.
Lázadó Krisztus
(részlet)
Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság,
ne légy más, mint az Igazságos Úr!
több kalászt adj, de azért el ne vedd a
rózsát.
Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
gyere ki, nézd meg, szolgád mit csinál –
ronggyá nem mosná Élet-subád ember
átka.
(...)
Fáradt baromként reszket lelke, teste,
fél-munkát végző társak röhögik
s feszül, mert tudja – reá korábban jön
este.
Nagy, roskadt lelke igéket emel még
s kilógatja fakult, sápadt szivét,
mint akasztott ember szederjes, szürke
nyelvét.
A 19 éves költő a „Lázadó Krisztus” című költeménye a Kékmadár című irodalmi és művészeti lapban jelent meg 1923. október 19-én. Az alig ismert, kis példányszámú lapban megjelent versre a konzervatív irodalom zászlóshajója, a Kelet Népe című folyóirat reagált egy példátlanul éles hangú glosszával. Ezen az írás alapján indult el végül a nyomozás, amely vádemeléssel végződött. Idézet a cikkből:
„A destrukció újra vidáman burjánzik. Nemrégiben éltették Károlyit a »becsületes« politikusok - most meg egy ifjú tintakuli a »Kékmadár« című folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen... Az a hang, amin ír, felkavarja az ember gyomrát. Stílusa alkalmas a hánytatásra. Általában a vad gyűlölet izzó hangján vázolja meg Krisztus fenséges, magasztos alakját. Mindenesetre így írni csak a legprofánabb lelkek mernek. De a szerző, József Attila úr, bizonyára „fentebb lélek”-nek tartja és hirdeti magát. Ebből a fennköltségből kiviláglik a lap iránya és ha szabad ezt a szót használnunk: nívója… Az ilyen írókat, de főleg lapkiadókat el kellene tiltani a kiadástól - mert csak társadalmi bacilusokat terjesztenek az amúgy is fertőzött légkörben.”
A cikket hamarosan rendőrségi vizsgálat követte, a költőt hamarosan beidézték és 1924. január 30-án kihallgatták a Magyar Kir. Államrendőrség Makói Kapitányságának Bűnügyi Osztályán. A makói járásbíróság elnöke és büntetőbírája, Brommer Ödön az 1878. évi tc. 190. §-a ütköző, sajtó útján elkövetett istengyalázás vétsége címén hallgatta ki a bűnvádi eljárás alá vont költőt. (A kihallgatáson akkor még nem Vámbéry, hanem Espersit János makói ügyvéd vett részt.) József Attila a kihallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint következőképpen védekezett a büntetőbíró vádjai ellen:
„Én a versemben Krisztus alatt tulajdonképpen magam, mint lázadó embert értem, aki nem azért teremtetett, hogy Istent dicsőítse, hanem, hogy az ember életének értelméhez közelebb jusson. A versben inkriminált kifejezésekkel tehát allegorikusan magam illetem, s ezekkel azt akarom kifejezni, hogy én mint ember halálra vagyok ítélve. Végső eredményben a vers Isten dicsőítését és nem gyalázását szolgálja, mert legyen az embernek bármily alkotása, végeredményben mégis az emberi alkotás Istent dicséri.”
Az érvelés nem győzte meg a hatóságot. Dr. Baróthy Károly kir. főügyész az 1924. április 4-én kelt vádiratában a verset végül is közbotrányokozásra alkalmasnak minősítette. Az ügyészség a Budapesti Kir. Büntető Törvényszéket jelölte ki illetékes bíróságnak. A költő nővérének férje ezen a ponton fordult az ismert büntetőjogászhoz és egyetemi tanárhoz, Vámbéry Rusztemhez, a neves orientalista, Vámbéry Ármin fiához. Az ügyvéd javaslatára József Attila kifogást nyújtott be a vád ellen, ám ezt a bíróság elutasította.
Az első fokú tárgyalást Schadl Ernő kir. törvényszéki bíró vezetésével július 10-én tartották. Az újságírók jelenlétében folyó tárgyaláson a vers felolvasása után a bíróság megkezdte a vádlott részletes kihallgatását:
Az elnök: Mi a foglalkozása? Költő?
A vádlott: Ez a hivatásom, egyébként magántisztviselő vagyok.
Az elnök: Bűnösnek érzi magát? Nem lát ebben a versben semmi kivetni valót?
A vádlott: Nem érzem magam bűnösnek és az inkriminált verset is ártalmatlannak tartom. A költeménynek a tendenciája az, hogy a világháború után az emberek elvesztették az önbizalmukat és azt akarta visszaadni az emberiségnek. A Lázadó Krisztus tulajdonképpen felismerhetően metafora, az örök embert jelenti, aki mindig előretör. Nem akartam istent gyalázni és felfogásom szerint nincs is a versben erre alkalmas gondolat vagy kifejezés.
Vámbéry Rusztem azzal védte a költőt, hogy a „Lázadó Krisztus” az örök embert jelenti a versben, amelyből nem szabad egyes idézeteket kiragadni. Az ügyvéd a tárgyalás során érezhetően legalább annyira a hallgatósághoz, a résztvevő újságírókhoz, mint a bírósághoz beszélt. Részlet a védőbeszédből:
A vád nem igazolta, hogy a szerző ezt a bűncselekményt el akarta követni és nem lehet vele szemben megállapítani azt sem, hogy istengyalázás elkövetésének a tudata élne József Attilában. A vádhatóság más költőkkel szemben sokkal elnézőbb volt, mert hiszen nem indított istenkáromlás sajtóvétsége címén sohasem bűnvádi eljárást Ady Endre ellen, aki pedig egyik gyönyörű versében ezt a kifejezést használta: Izgága Jézus. Egyéb idézeteket is felolvashatok Ady verseiből, amelyeknek a kifejezései sokkal markánsabbak, erősebbek, mint a Lázadó Krisztus inkriminált kitételei, de mégsem lehetett bűnvádi eljárást indítani Ady ellen, mert az ügyészségnek is a versek tendenciáját kellett szem előtt tartania. De elnéző volt az ügyészség mindenkor Petőfi Sándorral szemben is, aki pedig az Apostol című versében ezt írja: Hét-nyolc esztendő alatt olyan tolvaj lesz, mint Krisztus. Tudtommal semmi objektív eljárást nem indított a vádhatóság Petőfi könyvei ellen. Azután idézhetnék sokat Heine jó nevű költő munkáiból is, akinek könyvei ma is közkézen forognak nálunk is, de az ügyészség ezek ellen a könyvek ellen sem indított objektív eljárást. Annyi bizonyos, hogy úgy a bíróság, mint a vád és védelem képviselője igen távol áll attól a gondolattól, mint amiben a fiatal, tizenkilenc esztendős költő él. Ezek a fiatal költők egész más metaforákat használnak, és a tizenkilenc esztendős versíróknak költeményeit érthetetlennek találják az öregebbek. De ez még nem lehet bűne a fiatal íróknak. Fölmentő ítéletet kérek.
A bíróságot nem hatotta meg a védekezés, és példátlanul szigorú ítéletet hozott: 8 hónapi fogházra és 200 000 Korona pénzbüntetésre ítélte a fiatalembert.
„Vádlott védekezése… el nem fogadható, mert a vádbeli cselekményhez külön Istengyalázó szándék nem szükséges. Elégséges a gyalázó szavak használata. Vádlott pedig ebben a tudatban tette közzé a költeményt. Ugyanis a költemény címe, annak egész gondolatmenete, egyes kifejezései, de különösen annak a rendelkező részben idézett része, Isten ellen intézett gyalázó kifejezéseket foglal magában, melyek a költemény keresztény olvasójának vallásos érzületét sértik, sőt megbotránkoztatják. Ekként vádlottnak - a költemény szerzőjének is tudnia kellett, hogy az inkriminált költemény Istengyalázó, közbotrány előidézésre alkalmas kitételeket tartalmaz. ... A büntetés kiszabásánál súlyosbító körülményül figyelembe vette a kir. törvényszék a gyalázó kifejezések halmazát, enyhítő körülményül pedig vádlott fiatalabb korát, s ezeknek mérlegelésével a reá kiszabott büntetést bűnösségévei arányban állónak találta."
Vámbéry a tárgyalás végén fellebbezést jelentett be, s valószínűleg nem tudta, hogy lényegében máris sikerrel járt. Ami a bíróság előtt nem sikerült, az célba ért a sajtóban. A szegedi és makói sajtó, majd az országos média is cikkek tucatjait jelentette meg az ítélettel kapcsolatban. A cikkek kivétel nélkül közlik Vámbéry perbeszédének részleteit is, és döntő többségük nyíltan az elítélt költő mellett foglalt állást. A Szeged című napilapban egy idős egyetemi tanár megpróbálta védelmébe venni az ítéletet, mire a lap szerkesztőségi cikkben állt ki a költői szabadság mellett. Az ítéletből hamarosan országos ügy lett, még a kabarét is megjárta. Juhász Gyula költő javaslatára egy szegedi kabaréban egy fiatalkorú szegedi költő szavalta el az „Ügyész úr, kérem” című verses könyvéből a „Pardon, hogy írok!” kezdetű költeményét.
A botrány érezhetően nyomást gyakorolt a fellebbviteli bíróságra is. A Budapesti Királyi Ítélőtábla dr. Auer Károly tanácselnök vezetésével 1924. november 10-én tartott nyilvános fellebbviteli főtárgyalásán – némileg mondvacsinált okkal, a vádlott korára hivatkozva – ítéletében egy hónapra mérsékelte a büntetést, megtartva a korábban kirótt 200.000 koronás pénzbüntetést. Vámbéry azonban további jogorvoslatot kért, így az Ítélőtábla felterjesztette a Magyar Királyi Kúriához ügyet, amely elutasította a másodfokon hozott ítéletet, s 1925. március 24-én felmentette a költőt. A Kúria dr. Ráth Zsigmond által vezetett tanácsa semmisségi ítéletében lényegében Vámbéry első fokon elmondott perbeszédére támaszkodik:
„A vád tárgyává tett költeményben mindenekelőtt nincsenek Isten ellen intézett gyalázó kifejezések.Költemény címe "Lázadó Krisztus" azért nem gyalázza az Istent, mert e cím alatt a költeményből kitűnőleg a földi igazságtalanságok ellen lázadó embert kell érteni, aki az isteni igazságosság megvalósulását kéri az Istentől. A költeménynek azt az alapgondolatát fejezi ki az elsőfokú ítélet rendelkező részében idézett következő kitétel: „Ó, Uramisten, ne légy Te a Jóság! Ne légy más, mint az Igazságos Úr!” és "Lennél immár igazságos Isten!". Ezekben a kitételekben sincs gyalázás az Isten ellen, mert azok nem tagadják meg az isten-eszmét, csak annak a földön megvalósítására irányuló kérelmet fejeznek ki, nem is tiszteletlen módon, hanem inkább elkeseredés és könyörgés alakjában. … Miután a vers nem istengyalázó, következésképen közbotrányokozás esete sem forog fenn. Minthogy ezek szerint a királyi ítélőtábla tévedett akkor, midőn a vád tárgyává tett költeményben bűncselekménynek tényálladékait ismerte fel, a kir. ítélőtábla ítéletét a védő alapos semmisségi panasza folytán megsemmisíteni és a vádlottat felmenteni kellett.”
Az eljárás másfél éve alatt több tucat újságcikk jelent meg a szegedi és a makói valamint az országos sajtóban. A média végig követte a pert, s egyértelműen a költő mellett foglalt állást. Az első- és másodfokú ítéletet elítélő cikkek hatása érezhetően tetten érhető a jogerős ítéletben, ami elsősorban a védencét túlélő, 1948-ban New Yorkban meghalt Vámbéry Rusztem zseniális ügyvédi és kommunikációs képességeinek köszönhető. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
