Ma arra ébredtem, hogy a felejtés elleni háború jegyében meg kell írnom K. Ferit és a homokgödröt. A kora reggeli álmom F. Zs.-ről, egykori gimnazista osztálytársamról szólt, aki feltűnően utált engem egészen addig, amíg harmadikban, a matek OKTV-én több pontot nem szereztem, mint ő: az osztály matek- és fizika-zsenije. Később elmondta, hogy addig azt gondolta, csak a szorgalmam miatt kapok jó jegyeket a tanároktól. Mintha a szorgalom olyan lenézendő dolog lenne. Kétségtelen, hogy a fizika tanártól csak kegyelemből kaptam ötöst. Hozzá képest, aki már gimis korában is komoly atomfizikai tanulmányokat (nem véletlenül lett felnőttként egy neves intézmény igazgatója), tényleg csak „buzgómócsing” lehettem – így neveztük (nevezték) az osztályban az eminenseket. Gimi után ő katona lett, én egyetemista, és sokáig leveleztünk. Nagyon bírtam a leveleit. Emlékszem, volt egy visszatérő témája: a „bogaras” barátja, aki cincéreket tartott a lakásában. Ha Budapesten járt, színházba, operába mentünk. Nem voltunk egymásba szerelmesek. Az intellektuális kíváncsiság hajtott bennünket egymás felé. Azt álmodtam, hogy a családjával kirándulok, a feleségével és a gyerekeivel, aztán egyszer csak előkerül ő is. Kérdezem, hogy van. Jól, feleli, és a szemében, ami feltűnően zöld, boldogság csillan. Abbahagytam az atommagkutatást, teszi hozzá, már nem szavakkal, mert átkapcsoltam telepátiás üzemmódra, ahogyan sokszor álmomban. A következő pillanatban látom, ahogyan hajlékony csuklómozdulatokkal egy acélhangot ütöget. És látszik rajta, hogy tényleg boldog az istenadta. Közben (amíg a fentieket írtam) elbizonytalanodtam: lehet, hogy nem a matekverseny miatt enyhült meg Zs. az irányomban. Spanyol szakkörön, amire öten jártunk az osztályból, a hátam mögött ült, Sz. L.-el, aki azóta már nem él. (Ő a második halottunk az eddigi háromból). Ott ülünk óra kezdete előtt pár perccel. „Ofő ültetést akar”, mondta Zs. a L.-nek. Hallom, hogy mondja. „Remélem”, teszi hozzá, „nem egy olyan bányarém mellé ültet, mint Sz. É.”. Zsigeri mozdulattal kaptam hátra a fejemet: „miért, mit gondolsz, te szebb vagy?” Nem volt rám jellemző, hogy beleavatkozom két fiú beszélgetésébe, félénkebb voltam annál, Sz. L.-be ráadásul reménytelenül szerelmes voltam, csak dadogni tudtam a közelében. De Sz. É.-t meg kellett védenem. Nem volt csúnya, csak „rossz” tanuló, és ez Zs.-nek elég volt ahhoz, hogy lebányarémezze. Nyíradonyi volt, együtt járt egy autószerelő fiúval, akihez gimi után rögtön feleségül ment. Évekkel később hallottam, hogy elváltak. Nem volt buta, csak nem a tanulás állt az érdeklődése középpontjában. Duci volt, vagy inkább: teltkarcsú. Mi kollégista lányok Misszinek becéztük, és imádtuk, mert tele volt élettel, vidámsággal. (Megjegyzés: a hang mélyedéseit kalapáccsal alakítják ki, amikor készítik.)
Ha nedves kutyaorr ért hozzá, arról mindig tudta, hogy a bizalom jele. Az emberi jelzések között (főleg a szavak között) már nehezebben igazodott el. Hajlamos volt azt gondolni a benne bízókról, hogy bizalmaskodnak.
Nem tudom, hol olvastam (vagy csak hallottam egy előadáson?), hogy a Talmud szerint az élet olyan csónakút, amelyben hátrafelé evezünk. Mert csak a múlt felé tudunk nézni, a jövő mögöttünk van. (A csónakutat az evezőkkel valószínűleg én találtam ki. A múlt van előttünk, a jövő mögöttünk, ez lehet az eredeti gondolat. Ez a True detective-ben is elhangzik.)
(Ha mérnök lennék, egy vonalzókkal és ceruzákkal megrajzolható világban élhetnék, amire soha nem ereszkedik köd. )
Nem tudtam, melyik írásomat tették be a tavaszi Csillagszálló-számba. Érdekes érzés meglepetésként olvasni saját magamat. Találkoztam V. Zs.-vel. Most tanul dobolni. Megkérdeztem, nincs-e kedve velünk játszani az Ultraviolában, a szeptemberben indult női csapatban. Lehet, hogy lesz végre zenészünk is?
Kedves holnapi Naplóm! Megírlak előre. Hadd higgyem, hogy ki tudok fogni az időn. Vagy min.
Kínos dolog a lemeztelenedés. Ha az olvasó úgy érzi, hogy akaratán kívül rángatjuk bele a kukkolói szerepbe, többé nem merészkedik a közelünkbe. „Ostoba vagyok, foglalkozz velem”? Hohó! Ez egy sorban még elmegy. De az egész vers nem szólhat erről. Vagy legalábbis nem így. Csak ilyen dolgokkal kiegészülve: „Számban tartalak, mint kutya a kölykét”. Mert így legalább nincs eldöntve, hogy melyikük a gyerek. Nem csak mutogatós bácsik vannak, hanem mutogatós nénik is. Nézzétek, emberek, ez alatt a téli kabát alatt nincs semmi, csak az eleven, ruhátlan fájdalom, ami már akkora, de akkora, hogy szégyelljétek magatokat, ha nézitek!
És hogy a tegnap holnapja is meglegyen: ma a kisebbik fiam szülői értekezletén megválasztottak a szülői munkaközösség elnökének. Az egyetlen tag is én vagyok, mivel rajtam más nem jelentkezett. De jó! Már megint magam ura lehetek.
Abban, hogy úgy alakítottam az életemet, hogy már senki nem parancsol, az a legnehezebb, hogy nekem kell strukturálnom a rendelkezésemre álló időt. Ehhez durva nagy önfegyelem kell, amivel nem rendelkezem. Ott kellene állnom magam mögött egy korbáccsal, vagy rendszeresen kukoricára kellene térdepeldetnem magam, ehelyett mindenféle jutalomban részesülök, amikor szétülöm a fenekemet: például – pihenésképpen – hajnalba nyúlóan olvashatok. „Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.” Ez metaforaként gyönyörű, valóságként gyilkos.
(Kedves Naplóm! „A helyesírási hibák olyanok, mint a gyom./ Valahogy, természetesen nőnek, mint a gaz.” – írja Vezsenyi Ildikó. Hozzáteszem: a korrekció lehetőséget ad újabb kis „gazok” felnövekedésére. Felteszem, hát harmadjára is. Ennek most pontosnak kell lennie, mert most egy darabig nem leszek. Nem mindegy, mi van legfelül.)
„A film nagy részében nem történik semmi. De annyira magával ragadó nézni ezt a semmit, hogy az bámulatos.” Erre a mondatra figyelek fel. A középső fiam filmkritikát hallgat. (Ketten vagyunk itthon, a többiek síelnek ma.) Látni akarom azt a filmet.
Zarándokúton meneteltem álmomban, amin mások is jártak, mindenki külön-külön. Valami miatt le kellett róla térnem, talán pisilnem kellett, de ez nem biztos, csak arra emlékszem, hogy a kövekkel kirakott út helyett a fűben guggolok egy romos épület mellett. Alig találtam vissza. Egy arra haladó férfit kellett megkérdeznem, hol az út. Nem válaszolt. Mintha nem ugyanabban az időben tartózkodtunk volna azon a helyen. Ekkor kergetőző fiatalok rohantak el mellettem, tudtam, hogy ők is oda tartanak, ahova én, de nem vesződnek azzal, hogy a széles, „kitaposott” utat keresgéljék, simán átvágnak a hegyen az alig látható csapásokat követve. Le kellett győznöm a szorongásomat és valami bűntudatfélét, hogy utánuk eredjek. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül. Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy egy kis állat követ, valami pingvinszerű, és hogy, nagyon félénk, ezért úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla, de titokban mégis vigyáznom kell rá, mert nem boldogul egyedül. Árva? Mentem tovább. Már egy városban jártam. Fákkal körülvett sétányon haladtam előre egy domboldalon, fél szemmel egy lenti, párhuzamos utat lestem. Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkan rajta a rám bízott „apróság”. Fel is bukkant, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elveszítettem. Akkor már kutya volt. Fekete, öntörvényű, játékos kedvű kölyökkutya. Úgy rohant a lenti úton, mintha rajta kívül nem létezne más a világon, aztán, mintha csak véletlenül tenné, felszaladt hozzám, egészen közel, majd újra le. A park közben megtelt emberekkel. Körülöttük futkározott, mint aki megkergült. Mosolyogva néztem. Azt hiszed, nem látlak, te bolond.
„A film nagy részében nem történik semmi. De annyira magával ragadó nézni ezt a semmit, hogy az bámulatos.” Erre a mondatra figyelek fel. A középső fiam filmkritikát hallgat. (Ketten vagyunk itthon, a többiek síelnek ma.) Látni akarom azt a filmet.
Zarándokúton meneteltem álmomban, amin mások is jártak, mindenki külön-külön. Valami miatt letértem róla, talán pisilnem kellett, de ez nem biztos, csak arra emlékszem, hogy a kövekkel kirakott út helyett a fűben guggolok egy romos épület mellett. Alig találtam vissza. Egy arra haladó férfit kellett megkérdeznem, hol az út. Nem válaszolt. Mintha nem ugyanabban az időben tartózkodtunk volna azon a helyen. Ekkor kergetőző fiatalok rohantak el mellettem, tudtam, hogy ők is oda tartanak, ahova én, de nem vesződnek azzal, hogy a széles, „kitaposott” utat keresgéljék, simán átvágnak a hegyen az alig látható csapásokat követve. Le kellett győznöm a szorongásomat és valami bűntudatfélét, hogy utánuk eredjek. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül. Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy egy kis állat követ, valami madárféle, togyogva, mint egy pingvin, és hogy, nagyon félénk, ezért úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla, de titokban mégis vigyáznom kell rá, mert nem boldogul egyedül. Árva? Mentem tovább. Már egy városban jártam. Fákkal körülvett sétányon haladtam előre egy domboldalon, fél szemmel egy lenti, párhuzamos utat lestem. Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkan rajta a rám bízott „apróság”. Fel is bukkant, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elveszítettem. Akkor már kutya volt. Fekete, szeleburdi, játékos kedvű kölyökkutya. Úgy rohant a lenti úton, mintha valamit rajta kívül nem létezne más a világon, aztán, mintha csak véletlenül tenné, felszaladt hozzám, egészen közel, majd újra le. A park közben megtelt emberekkel. Körülöttük futkározott, mint aki megkergült. Mosolyogva néztem. Azt hiszed, nem látlak, te bolond.
„A film nagy részében nem történik semmi. De annyira magával ragadó nézni ezt a semmit, hogy az bámulatos.” Erre a mondatra figyelek fel. A középső fiam filmkritikát hallgat. (Ketten vagyunk itthon, a többiek síelnek ma.) Látni akarom azt a filmet.
Zarándokúton meneteltem álmomban, amin sokan jártak, de mindenki külön-külön. Valami miatt le kellett róla térnem, talán rám jött a pisilhetnék, de ez nem biztos, csak arra emlékszem, hogy a kövekkel kirakott út helyett a fűben guggolok egy romos épület mellett. Alig találtam vissza. Egy arra haladó férfit kellett megkérdeznem, hol az út. Nem válaszolt. Mintha nem ugyanabban az időben tartózkodtunk volna azon a helyen. Ekkor kergetőző fiatalok rohantak el mellettem, tudtam, hogy ők is oda tartanak, ahova én, de nem vesződnek azzal, hogy a széles, „kitaposott” utat keresgéljék, simán átvágnak a hegyen az alig látható csapásokat követve. Le kellett győznöm a szorongásomat és valami bűntudatfélét, hogy utánuk eredjek. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül. Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy egy kis állat követ, valami madárféle, togyogva, mint egy pingvin, és hogy, nagyon félénk, ezért úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla, de titokban mégis vigyáznom kell rá, mert nem boldogul egyedül. Árva? Mentem tovább. Már egy városban jártam. Fákkal körülvett sétányon haladtam előre egy domboldalon, fél szemmel egy lenti, párhuzamos utat lestem. Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkan rajta a rám bízott „apróság” Fel is bukkant, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elveszítettem. Akkor már kutya volt. Fekete, öntörvényű, játékos kedvű kölyökkutya. Úgy rohant a lenti úton, mintha rajta kívül nem lenne más a világon, aztán, mintha csak véletlenül tenné, felszaladt hozzám, egészen közel, majd újra le. A park közben megtelt emberekkel. Körülöttük futkározott, mint aki megkergült. Mosolyogva néztem. Azt hiszed, nem látlak, te bolond.
Kedves Naplóm! Ma ébredés: ötkör. Ilyenkor nincs időm álmodni, a kora éjszakai álmok valószínűleg törlődnek. Hála istennek, már elegem van a sok zagyvaságból. Eléggé össze-visszaketyeg a biológiai órám. Hol hajnalban fekszem, hol akkor kelek. A világ zaja, mint egy távoli emlék, letompulva jut csak el a fülembe.
Az alábbi még tegnapi. Előre megírtam. Az egyik gyerekem azzal jött haza, hogy meg kell néznem a K. G.-vel készült interjút. A suttyóság netovábbja, anya, még az is így gondolja, aki nem kedveli K. G.-t, mondta. Megnéztem, bár nincs mostanában ilyesmire időm. Mikor lesz? Odafigyelni arra, amit a gyerekeim mondanak.
Németh Zsolt, Karácsony Gergely, Czibere Károly, Rogán Antal: a Corvinus Egyetem Széchenyi István Szakkollégiumának egykori tagjai. Németh Zsolt (Németh Géza lelkész fia) alapítótag volt. Akkor jött haza egy amerikai ösztöndíjról. Ő a „Rajknak” is tagja volt. A többiek fiatalabbak. Ők már mind akkor kerültek a kollégiumba, amikor én már végeztem. Én is az alapítók közt léptem be a kollégiumba ötödéves közgázosként több mint harminc éve. Az első Széchenyis Bál ötlete tőlem származott, azóta is minden évben megrendezik, d eez most nem érdekes. Az ún. Végzett Sörözés havonta egyszer van. A kollégium egykori, nevezetes tagjait szoktuk rá meghívni. A fent említett politikusok mind jártak nálunk „vendégségben”. Tisztelettel végighallgatjuk őket. Kérdéseket teszünk fel, hogy jobban értsük, miért gondolkodnak úgy, ahogyan. Nem szólunk közbe, nem akarjuk mindenáron a sarokba szorítani őket. Úgy tudom, amikor ők találkoznak, egymással is tisztelettel bánnak. Németh Karácsonnyal, Karácsony Cziberével, Czibere Rogánnal, és így tovább mindenféle permutációban. Hármójuk közül egyedül Rogánt nem ismertem ifjú korában. A többieket igen. Németh Zsolt be akart szervezni a Fidesz Madzsar Aliz szervezetébe. Nem léptem be. De nem köp le, ha találkozunk, mondjuk egy Cseh Tamás-koncerten, hanem kedvesen érdeklődik. És viszont. Mert nem csak politika van a világon.
1) Családban élek egy fehér, keresztény, heteroszexuális férfi oldalán. Nem értem, miért hangzik el a férjem nagyapjának, Csanády Györgynek "Székely himnusz"-ként elhíresült "Kantáta" című szerzeménye egy olyan tüntetésen, amelyet a keresztény magyar családok védelmében szerveztek. De legalább már csak a levédett, eredeti szöveget éneklik a névtelen szerző által hozzáírt versszakok nélkül. Ez is valami.
2) Rákattantam Eleanor Rigby "Ático con vistas" című regényére. A fordítás szüneteiben jutalmazom vele magam.
„Ha hétköznapi életet élsz, hétköznapi történeteid vannak.” (The Passengers) Visszakaptam a könyvet a korrektor javaslataival. Újabb határidő, újabb remeteség, de ma még a halogatás művészetének hódolok: be kell fejeznem a párnahuzatok átalakítását. Panaszra nincs okom, a Google-térképen beutaztam fél Álavát (3D-ben), az egyik szereplővel San Sebastiánig is eljutottam (baszkul Donosti). És még nincs vége az utazásnak. A negyedik dimenzió az idő. A harmadik kötet története félig a középkorban játszódik.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
