Janus: Zuhog
Zuhog az eső, mosdat az élet,
hogy mossa le rólam a percet, az évet?
Miképpen lehetne lelkem újra tiszta,
mint mikor kezemből szállt a parittya
a hársillatos kastélykert gyepén,
mikor kicsi volt a világ, de én álltam közepén?
Zuhog az eső, az esti por sár
belerepül egy fekete madár,
csőre üt vízbe, folyó sárba,
micsoda boldogság van e pocsolyába!
Zuhog az eső, a villám kékel,
s elbánik a fával, az egésszel
a dörgés a csattanás, ha elül,
évgyűrűk a halál ujján, a zivatar szelídül.
Pára mászik a fára,
ágra, eltört derekára,
s megcsillan az alkony fénye,
vöröslő könnyben ázik a kérge.
Zuhog az eső, szivárvány ível
itt állok lüktető, sajgó szívvel,
rajtam a percek, rajtam az évek
mosdtat az élet, szöknek a fények,
pillantás réved a halott ágra,
lelkem zuhan sárba, langy pocsolyába.
|
